A Popaulnak becézett dr. Paul Simay sportot űz a nők hajkurászásából – pontosabban a tehetős csúnya nőkéből. Kártyapartnereivel egy nagy tétekben zajló játszma végén fogadást köt: azé a teljes összeg, aki egy éven belül a legborzalmasabb külsejű nővel fekszik le közülük, és ezt fotóval bizonyítja is. Popaul egy különösen visszataszító teremtmény becserkészésével egy esztendő múlva felmarkolja a pénzt, majd a gazdag rondaságtól az együttlétért cserébe kapott sportkocsijával Tunéziába száguld nyaralni.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A kiruccanás során az élelmes doktor újabb hasznos csúnya nőre bukkan a félénk Christine Dupont személyében, akinek édesapja egy jól menő magánklinikát birtokol. Popaul kitartóan ostromolja kiszemeltjét, ami meghozza a várt eredményt: oltár elé vezeti az aranytojás tojó tyúkot, az apósa pedig örvendezik, hogy végre talált valakit, aki önszántából hajlandó ágyba bújni a lányával. A már az esküvő napján a klinika társigazgatójává tett Popaul a szertartás alatt képtelen levenni a szemét Christine bombázó húgáról, Martine-ről, akinek olyan fehér a mája, mint az antarktiszi hó. Popaul és Martine hamarosan összegabalyodnak, ám a nő képtelen nemet mondani a sorban ajánlkozó kérőinek, így aztán Popaul a tettek mezejére lép, és egymás után teszi el láb alól szeretője vőlegényeit − esténként pedig serényen altatózza a feleségét, hogy a háta mögött nyugodtan enyeleghessen szegényke csodaszép testvérével. Három év telik el a fent vázolt tevékenységek jegyében, ám ekkor Popaul súlyos autóbalesetet szenved. Lábadozása alatt egyre aggasztóbb híreket kap: tolószék várja, és a férfiassága is veszélybe kerül. Lehet, hogy mégsem baleset történt, hanem valakik kegyetlen tréfát űznek vele?
Mia Farrow, Jean-Paul Belmondo, Laura Antonelli és Claude Chabrol a Docteur Popaul forgatásán
A francia filmgyártást az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején forradalmasító „újhullámos” rendezők többsége hatalmas rajongója volt Alfred Hitchcock művészetének, és ezt olykor saját munkáikban is kifejezésre juttatták. A leginkább Hitchcock-hatású direktornak Claude Chabrol számított közülük, aki olyannyira bálványozta amerikai ihletőjét, hogy 1957-ben könyvet írt róla. Chabrol egyértelműen a francia Hitchcocként vonult be a filmtörténelem panteonjába (noha a látásmódjára Fritz Lang is jelentős hatást gyakorolt), aki két művében is – az 1967-es Pezsgős gyilkosságokban és az 1971-es A tizedik napban − a feszültségkeltés nagymesterének Psychójával elhíresült Anthony Perkinst tette meg főszereplőnek. Bár a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak Chabrol melankolikus alkotásairól, az első játékfilmjét 1959-ben forgató rendező 1972-ig egyáltalán nem produkált kasszasikert, ugyanis iskolapéldáját nyújtotta annak, amit Hitchcock egyik interjújában francia követői fő hibájának nevezett: az érzelmi rezdüléseket kitűnően közvetítik a munkáik, akárcsak a szereplők morális dilemmáit, a heves szívdobogást kiváltó izgalommal azonban adósak maradnak.
Összhangban a szerelmesek: Jean-Paul Belmondo (Popaul doktor) és Laura Antonelli (Martine Dupont)
Chabrol 1972-ben úgy döntött, hogy neki is jár a nagyközönség szeretete, ezt pedig nem mással fogja kivívni, mint az első számú francia „kommersz” filmcsillag, Jean-Paul Belmondo csatasorba állításával, aki ugyan Jean-Luc Godard művészfilmjeivel (Kifulladásig, Bolond Pierrot) futott be, dúsgazdag nemzeti ikonná mégis vígjátékai, kalandfilmjei és akciókrimijei tették. Chabrol számítása bejött: a Belmondo főszereplésével forgatott erkölcstelen mese, a Docteur Popaul a direktor addig pályafutásának legjövedelmezőbb produktuma lett, amelynek összbevétele jócskán túlszárnyalta a korábbi munkáiét.
Hármasfogat: Laura Antonelli, Mia Farrow és Jean-Paul Belmondo
A legjobb francia noir krimiszerzők közé sorolt Hubert Monteilhet regénye alapján forgatott Docteur Popaul sokkal inkább szatíra, mint hagyományos vígjáték, és bár a fekete humor rendre tiszteletét teszi a jelenetekben, általában mégsem kacagásra késztet, inkább fejcsóválásra, mely közben azt mormogjuk magunk elé, hogy: „Mekkora hímsoviniszta szemétláda ez a Popaul doktor!” Belmondo természetesen nem lenne Belmondo, ha nem tenne még egy ilyesféle semmirekellőt is szórakoztatóan sármossá, és persze ezúttal sem vall szégyent. Amikor az általa játszott dokit a legjobb barátjának hitt kollégája arról faggatja, hogy ha már a felesége mellett szeretője is van, ugyan miért jár kupiba, Jean-Paulunk önfeledt mosollyal ezt válaszolja: „Mert normális férfi vagyok!” Az előbb említett belmondói sárm okán biztosak lehetünk abban, hogy a való életben sok nő megbocsátotta volna az imádott Bébelnek ezt a „szépséghibát”, ha történetesen ők élnek vele.
Laura Antonelli rengeteg olasz magazinnak levetkőzött fénykorában
Popaul doktor vágylohasztó nejét, Christine-t a csinos Retrokult-kedvenc zsánerdíva Tisa Farrow nővére, az 1968-as Rosemary gyermekével világsztárrá vált Mia alakítja festett hajjal, előnytelen szemüveggel, valamint bicegve, aki érdekes módon nagyjából ugyanúgy néz ki ezúttal is, mint azokban a filmjeiben, amelyekben a férfi főhős elvileg nem csúnya szerelmeként szerepel. Christine testvérét, a szemrevaló Martine-t az olasz Laura Antonelli játssza, aki az 1971-es Egy válás meglepetései forgatásán ismerkedett meg Belmondóval: a kollégák rögtön egymásba szerettek, és innentől fogva nyolc éven át szétválaszthatatlan párost alkottak. Kapcsolatuk Antonelli egyre jobban elhatalmasodó drogfüggősége miatt ért véget, amelyet a fittségéről híres és önpusztító hajlammal nem rendelkező macsó színészlegenda képtelen volt tolerálni. Közeli barátai szerint a 2015-ben elhunyt Laura Antonelli volt Belmondo életének legfontosabb szerelme, és a franciák bálványa halála napjáig sajnálta, hogy nem sikerült együtt megöregedniük.
Szuri a dokitól: Laura Antonelli és Jean-Paul Belmondo
A Docteur Popaul-t dőreség lenne Belmondo legjobb filmjei között emlegetni, viszont épp elég színvonalas ahhoz, hogy megtekintésre méltónak tituláljam. Igazi kuriózum és kakukktojás: a közkedvelt francia nemzeti kincs egyetlen kitérője az éjfekete irónia birodalmába, amely mellesleg Bébelünk legalpáribb mozgóképes beszólásával örvendezteti meg a színész fanatikusait. Az eredeti francia hangsávban hallható verzióról nem tudok nyilatkozni, mivel angol szinkronnal tekintettem meg a művet, így ebből fogok idézni. Az ominózus jelenetben Popaul doktor színlelt felháborodással és nyilvánosan félrelépéssel gyanúsítja Martine aktuális vőlegényét, miután az a mamája társaságában kijött egy templomból:
Popaul: Tehát újabban nem csak a sógornőmet baszod, de ezt a dagadt vén szatyrot is?
Alphonse: Hogy merészelsz ilyet mondani??? Ez a nő az anyám!!!
Popaul: Bravó! Már meg sem lepődöm… Mindig is tudtam, hogy egy nyavalyás motherfucker vagy!
Ki tette ezt a hűtlen és arrogáns nőcsábásszal? A film végén megtudjátok...
Ráadás:
Laura Antonelli és Jean-Paul Belmondo az 1974-es Cannes-i Filmfesztiválon.