A kezdeti A-kategóriás mozi- és tévésikerek után egyre inkább a B-filmek világába szoruló David Carradine (1936. december 8. – 2009. június 3., Kung Fu sorozat, Kígyótojás, Felhőtáncos, Magányos farkas, Kill Bill 1-2.) 1981-ben azért érkezett Dél-Afrikába, hogy a Safari 3000 című kalandvígjátékban tegye hasznossá magát. A nem különösebben agyserkentő komédia egy olyan 3000 kilométeres autóversenyről szól, amelyen a világ különféle országaiból származó indulók vesznek rész, az első helyért zajló benzingőzös párbajra pedig Carradine (aki a tőle megszokott lezserséggel hozza a flegma macsó figuráját) és az e filmben megint csak főgonosznak kinevezett Christopher Lee (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai, A négy testőr, avagy a milady bosszúja, A testőrök visszatérnek) között kerül sor. Attól eltekintve, hogy Lee végig túl komoly a mókásnak szánt negatív hős szerepében, valamint egy túlméretezett Darth Vader-sisakban vezeti a járgányát, a Safari 3000 semmiféle emlékezetes momentumot nem képes felvonultatni. Maga a forgatás viszont olyannyira emlékezetesnek bizonyult, hogy Carradine egy egész fejezetet szentelt neki Endless Highway (Végtelen országút) című, csaknem 700 oldalas memoárjában, amelyet Quentin Tarantino az egyik legőszintébb és legjobb színész-önéletírásnak nevezett.
David Carradine, a nővédő kemény legény
A keleti harcművészetekben jártas sztár a következőképp jellemzi könyvében Johannesburgot, ahol és amelynek környékén a Safari 3000 képsorait rögzítették:
A lehető legrosszabbra számítottam, és nem okozott csalódást a város: rasszista megnyilvánulások minden sarkon, elképesztő mértékű életszínvonalbeli különbségek a szegény feketék és a gazdag fehérek között, képmutató kálvinista hittérítőktől hangos terek, borzalmas állapotú gettók és csicsás villanegyedek. Minden telefonhívásomat lehallgatták a szállodában, a szobámat pedig rendszeresen átkutatták a távollétemben.
Carradine a szabad estéit eleinte olvasással és a lepukkant helyi mozikban való filmnézéssel töltötte, míg aztán egyik nap arról értesült, hogy Tina Turner (aki ekkoriban még nem volt akkora világsztár szólóelőadóként, mint később, és olyan Isten háta mögötti helyeken is elvállalt haknikat, mint Dél-Afrika) hamarosan fellép az egyik johannesburgi arénában. Carradine nem tudott jegyet szerezni a koncertre, de így is bejutott, és a keverőpult mellől nézte és hallgatta végig a műsort. Tina teljesen megbabonázta, így amikor véget ért a rock lady fellépése, és a hangmérnök megkérdezte a színésztől, akarja-e, hogy bemutassa az énekesnőnek, Carradine mohón igennel felelt. Tina rokonszenvesnek találta Davidünket, és elfogadta a vacsorameghívását. Ekkor kezdődtek a problémák…
Tina Turner, aki keserű tapasztalatokat szerzett Dél-Afrikában
Beültünk egy elegáns helyre, ahol a személyzet rögvest úgy tett, mintha nem léteznénk. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy nem fognak kiszolgálni minket, mert Tina fekete. Alig másfél órával korábban még 10 ezer, javarészt fehérekből álló közönség csápolt neki, most pedig egy kis bárnyi fehér úgy tett, mintha a bőszínével beszennyezte volna a légterüket. Otthagytuk az apartheid-bárt, és további helyeken próbálkoztunk, de sehová sem akartak beengedni minket: Az egyik klub bejáratánál egy biztonsági őr annyira feldühített a Tinára tett sértő megjegyzéseivel, hogy nekilöktem a falnak. (Mint később kiderült, nappal főállásban rendőrként dolgozott, és valószínűleg ő juttatott rács mögé.) Végül egy jóindulatú ajtónálló a kezembe nyomott egy cetlit, rajta egy klub címével, ahová „eltérő bőrszínű párok” is járhattak. Remek hangulatú helyen kötöttünk ki, ahol mindenki nagyon kedvesen viselkedett velünk, és Tina olyannyira felengedett, hogy még énekelt is a vendégeknek a bárzongorista billentyűfutamaira. Táncoltunk egy kicsit, de több nem történt köztünk: hajnalban hazavittem Tinát a szállodájába, és pusztán barátokként váltunk el egymástól. Másnap reggel dörömbölés ébresztett: a zsaruk verték az ajtót, és amint beeresztettem őket, máris kattant a csuklómon a bilincs. „Mi a vád?” – kérdeztem tőlük. „Állattal való fajtalankodás” – válaszolta az egyik rendőr méla undorral. Az őrszobán tudtam meg, hogy feljelentettek, amiért Tinát a nyílt utcán ölelgettem, és mivel egyrészt a feketéket szó szerint nem vették emberszámba, másrészt feltételezték, hogy le is feküdtem a vacsorapartneremmel, állattal szexelőnek minősültem a szemükben.
Carradine-t végül a filmet gyártó stúdió némi kenőpénz leperkálásával kiszabadította a rendőrségi fogdából, így a forgatás viszonylag zökkenőmentesen folytatódhatott.
Ráadás:
A Safari 3000 VHS-verziójának borítója...
... és Christopher Lee azzal a bizonyos sisakkal.
