A termetes Jack Feldman szürke ballonkabátjában, ritkuló lenyalt hajával és szúrós tekintetével pont úgy fest, mint egy régi külvárosi pornómozi arrogáns tulajdonosa, azonban a látszat csalóka: Jack nagymenő szőrmekereskedő és szabó, aki csupán akkor képes lazítani, ha ellátogat a kedvenc sztriptízbárjába, és pár perces magánműsort kér a szórakozóhely népszerű fekete szépségétől, Shannától. Miközben Jack épp megint hasztalan és túl erőszakosan próbál közelebbi kapcsolatba kerülni Shannával, fő „irhaszerzője”, az orvvadász Jeb Jameson a fiával egy iszákos boszorkány, Mater mama birtokán csillogó bundájú mosómedvékre bukkan. Az ellenszenves páros jó néhányat agyonver szegény párák közül, mert tudják, hogy Jack rengeteg pénzt fog fizetni a különlegesen szép prémkollekcióért.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A lenyúzott állatbőrök valóban gyönyörűen festenek, Jeb pedig elhívja a vityillójába Jacket, hogy nyélbe üssék az üzletet. Amikor másnap reggel Jack az asszisztensével együtt megjelenik a helyszínen, gyomorforgató látvány fogadja: Jeb szétvert fejjel fekszik az ágyában, a fia arcát pedig vadcsapda „harapta le”. Jack, az élelmes és lelkiismeretlen kapitalista üzletember mintapéldánya, azonnal összeszedeti csicskájával a prémeket, majd a lopott zsákmányt Jack szabóságába szállítják. A kapzsi szőrmekereskedőnek szent meggyőződése, hogy az ebül szerzett alapanyagból olyan lélegzetelállító bundát varázsol majd Shannának, amelyet viselve a nő hivatásos vetkőzőből egy csapásra keresett modellé válik, és ezek után cseppet sem lesz hálátlan. Ám Jack még nem sejti, hogy a pórul járt mosómedvék egy rég kihalt ősi népcsoport épületeinek romjait őrizték a vénasszony birtokán, és az elpusztításukkal a prémjükre áhítozók átkot vontak saját magukra − aki megérinti a szőrméket, azt hamarosan gyilkos és öngyilkos indulat keríti hatalmába…
„Vajon mit kapok ma a pénzemért?”
„Csodás a műsor! Totál kész vagyok tőle…”
„Mondd, Shanna: Lefeküdnél egy magamfajta mocskos fantáziájú akarnok szemétládával?”
Mick Garris amerikai rendező (Alvajárók + Végítélet), aki leginkább Stephen King regényeinek egyik legtevékenyebb filmes adaptálójaként ismert, 2002-ben baráti vacsorára hívta tíz horrorspecialista direktorkollégáját – köztük volt John Carpenter (A köd + A dolog), Tobe Hooper (A texasi láncfűrészes mészárlás) és Larry Cohen (Démon + Vámpírok városa) is. Az összejövetel annyira felemelő hangulatban telt, hogy az asztaltársaság idővel további közismert tagokkal (Wes Craven, William Lustig, David Cronenberg stb.) bővült, Garris pedig egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy a horror rendszeresen együtt étkező mesterei készítsenek egy közös tévésorozatot, amelynek epizódjait ő osztja majd ki közöttük. A kanadai és amerikai koprodukcióként forgatott szériát 2005 és 2007 között sugározták az amerikai televíziós csatornák Masters Of Horror címmel, számomra legérdekesebb epizódjait pedig a fekete humoráról híres Larry Cohen és az olasz rémkirályként emlegetett Dario Argento „követte el”.
„Nos, fiam, nincs csendesebb orvvadász-fegyver a baseball ütőnél…”
A bosszú megnyúzott eszközei
„Azt hiszem, Jamesonékat nem zavarná, ha fizetés nélkül távoznánk.”
Az 1940. szeptember 7-én született Dario Argento máig a legismertebb és leggyakrabban utánzott olasz horrordirektornak számít, aki maga sem volt rest a lehető legjobb forrásból meríteni: a kövér brit zseni, azaz Alfred Hitchcock pazar technikai megoldásait boronálta össze a filléres, sárga borítójú talján bűnügyi ponyvaregények néha szexben és igen gyakran véres erőszakban tobzódó meseszövésével. Noha a giallo (sárga) filmek műfaját nem Argento hozta létre – az érdem a horror Fellinijeként tisztelt Mario Baváé és az 1963-as La ragazza che sapeva troppo-é −, sokan őt tartják a zsáner legtehetségesebb művelőjének, Mélyvörös (Profondo rosso, 1975) című alkotását pedig rendre első helyen szerepeltetik a legkitűnőbb giallókat felsoroló listákon. Argento „koktélja” olyannyira kelendőnek bizonyult, hogy már rögtön első rendezésével, az 1970-es A kristálytollú madárral (L’uccello dalle piume di cristallo) az adott év egyik legnagyobb itáliai kasszasikerét produkálta. Az Edgar Allan Poe novelláin nevelkedett alkotó az elkövetkezendő két és fél évtized során ontotta magából az alapműveket, 1998-ra azonban kissé megfáradt, és ez a munkáin is éreztette hatását. Innentől kezdve soha többé nem jelentkezett minden ízében tökéletes remekművel, bár olykor megcsillantott valamicskét abból a művészi esszenciából, amely egykor naggyá tette – például a Masters Of Horror-epizód Pelts-ben.
„Olyan bundát rittyentek neked, amilyet még nem látott a világ!”
„Hát nem furcsa az élet, Jack? Tegnap még undorodtam tőled, ma viszont hihetetlenül rokonszenvesnek talállak!”
Az F. Paul Wilson horrornovellája alapján forgatott Pelts (Prémek) Dario Argento sajátságos éjfekete látásmódjának minden stílusjegyét felvonultatja a viszolyogtató brutalitástól a paranormális jelenségeken át a pazar kamerakezelésig. Argento nyugtalanító univerzumában az állatok gyakran válnak természetfeletti erők vagy a puszta bosszú eszközeivé: a Sóhajokban (Suspiria, 1977) vakvezető kutya fordul rejtélyes okból a gazdája ellen, az Operában (Opera, 1987) hollók ismerik fel és támadják meg egykori bántalmazójukat, a Jelenségben (Phenomena, 1985) pedig bogarak és egy borotvával hadonászó csimpánz védelmeznek egy, a „nyelvükön értő” kamaszlányt. A Pelts mosómedvéi képében egy múlt ködébe vesző civilizáció bünteti meg a modern és lealjasult világ szülötteit, akiknek a hét főbűnben való megmerítkezés hétköznapi elfoglaltságnak számít.
Shannát, a csinos sztriptíztáncosnőt eredetileg Dario Argento lánya, az apja filmjeiben meglepő gyakorisággal ruhátlanul mutatkozó Asia játszotta volna, ám kivételesen nem ért rá, így a szerep Ellen Ewusie ölében landolt
Meat Loafnak fogalma sem volt, ki az a Dario Argento, a lánya viszont tudta, hogy az olasz Hitchcockról van szó, és végül rábeszélte apját a főszerep elvállalására
Minden minőségi horrorfilm működésképtelen lenne feledhetetlen gonosz nélkül – a Pelts esetében ez a szőrmekereskedő Jake Feldman, akit nem más formált meg lenyűgöző morbiditással, mint a világhírű rocktorok, Meat Loaf (1947. szeptember 27. – 2022. január 20.). A legendás énekes Marvin Lee Aday néven született a texasi Dallasban egy középiskolai tanárnő és egy exrendőr fiaként, és apjának köszönhetően már jóval Dario Argentóval való találkozása előtt megtapasztalhatta, milyen az igazi horror… Marvin még csak kisgyerek volt, de a végtelenül agresszív, szeszfüggő papáját hetente többször is neki kellett hazacsalogatnia a város legrosszabb hírű kocsmáiból, ahol már egy rossz szóért is vér folyt. A viszonyuk később olyannyira elmérgesedett, hogy Marvin anyjának temetése után az apa odahaza böllérkéssel támadt a fiára, ám nem volt képes végezni vele, mert az akkor már szintén nehézsúlyú csemetéje sokkal erősebbnek bizonyult nála. Noha az énekes számos különféle történetet mesélt beceneve, a Meat Loaf (Fasírt) eredetéről, To Hell And Back című 1999-es önéletrajzi kötetében azt állította, hogy az apjától kapta, aki, amikor első alkalommal pillantotta meg pólyás utódját, csalódottan így szólt: „Micsoda egy nagy rakás fasírtnak való!”
„Azt akarja mondani nekem, mamóka, hogy ezek a kis szőrmókok mind atlantiszi Uri Gellerek?”
„Még szép! Közönséges négylábú bizony nem terem az én földemen!”
Meat Loaf felcseperedvén különféle soul és funk formációkban eresztette ki a hangját, és Los Angelesbe költözött, mivel az 1960-as évek végének USA-jában Kalifornia állam volt a zenei álmok megvalósításának első számú helyszíne. 1970-ben a Hair című kultikus musical egyik szereplőjeként akkora feltűnést keltett, hogy lemezszerződéssel kínálták meg: a kiadó duettalbumot akart, ő pedig Hair-béli hölgyismerősét, Shaun Murphyt választotta, akit drogfüggősége miatt Stoney-nak (Betépett) becéztek. 1971-ben jelent meg a duó egyetlen albuma, amely a soul műfaj egyik legegyedibb lemezének számít, és Meat Loaf négyoktávos tenorhangja teljes pompájában mutatkozott be rajta. Bár a dalnok 1975-ben emlékezeteset alakított a Rocky Horror Picture Show filmváltozatában, a várva várt áttörésre egészen 1977-ig kellett várnia: ekkor jelent meg barátja, a különc Jim Steinman által neki komponált bombasztikus Bat Out Of Hell, amely a rock and roll és a progresszív rock operai ötvözetét nyújtja és kizárólag óriási slágereket tartalmaz. A zenetörténeti mérföldkő minden idők negyedik legkelendőbb albuma lett, napjainkig több mint 44 millió példányt adtak el belőle, Meat Loafot pedig a legfőbb szupersztárok körébe emelte. Később még két folytatása készült, a túlsúlyos fenomént pedig Hollywood is felfedezte magának, így Fasírtunk olyan sikerfilmekben állhatott kamera elé, mint a Wayne világa (Wayne’s World, 1992), a Harcosok klubja (Fight Club, 1999), vagy a rockzenészek életét egy általa játszott színpadmunkás szemszögéből bemutató remek 1980-as Roadie és a 90-es évek egyik legjobb road movie-ja, a Valahol Amerikában (Outside Ozona, 1998).
John Saxon / Jeb Jameson beszámol a nagy fogásról
A játékidőt csaknem másfél mázsányi karizmával uraló Meat Loaf-on kívül a zsánerfilmek nagy öregje, John Saxon (Füstölgő Magnum és tomboló düh + Leslie Nielsen az agymosó szekta ellen + Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig + Vedd fel az őrverő kesztyűt!) gondoskodott arról, hogy a Pelts kellően Retrokult-kompatibilissé váljon. Az olasz származású Saxon Carmine Orrico néven született New Yorkban 1936-ban, és karrierje kezdetén habkönnyű tinivígjátékokban szerepelt, ám idővel egyre inkább kiütközött karakterszínészi tehetsége. 1967-ben Golden Globe-díjra jelölték a Kaland Mexikóban (The Appaloosa, 1966) című Marlon Brando-western lótolvaj banditájának megformálásáért, és innentől fogva sorra kapta a zsánerfilmes felkéréseket, amelyeket mindig nagy örömmel fogadott el – különösen az olaszokat, mivel úgy vélte, az itáliai produkciók jóval érettebb életfelfogást tükröznek az amerikaiaknál. Saxon volt a már említett és a giallo-hullámot elindító Bava-film főszereplője is, Dario Argentóval pedig 1982-ben, a Tenebrae kapcsán dolgozott együtt először, amelyben egy gyilkossági ügybe keveredő krimiíró rámenős ügynökét alakította. A mindig változatosságra törekvő színész 2020. július 25-én távozott az égi moziba.
„Mielőtt a kifutók sztárjává teszlek, légy oly kedves, és vedd fel a kedvenc pozitúrámat, Shanna!”
„Drágám, nem férek a bőrömbe!”
„Vajon mennyit kell keresnem ahhoz, hogy végül elmondhassam: megérte ezzel az öncsonkító őrülttel henteregnem?”
Akik kedvelik a 21. századi „irhába” bújtatott régi vágású horrorfilmeket, azoknak mindenképp érdemes egy próbát tenniük Argento 59 perces minieposzával, amelyet mellesleg magyar származású operatőr fényképezett. Szalay Attila 7 évesen, 1968-ban érkezett Kanadába emigráns szüleivel, és az a Gyurikó László oktatta a szakma fortélyaira, aki a fókaromantikázó Donald Sutherland kalandjait örökítette meg. Szalay egyébként már a Pelts előtt, 2000-ben is dolgozott Meat Loaffal: ő fényképezte a Blacktop című thrillert, amelyben a rocksztár pszichopata sorozatgyilkos kamionost játszott. A Pelts-ben állítólag egy magyar származású kanadai Playboy-modell, Ferenczi Ildikó is felbukkan – nekem viszont nem sikerült rábukkannom, és a stáblistára sem írták ki a nevét.
A mosómedvék árgus szemekkel figyelnek, nem menekülhetsz előlük!
Ráadás:
A 2022-ben elhunyt Meat Loaf (egyik kedvenc énekesem) előtti tisztelgésképp íme, egy dal, amelyet régi harcostársa, Jim Steinman írt − elsőként maga a szerző adta elő, majd a bársonyos hangú Barbra Streisand, Fasírtunk azonban mindkettőjüknél monumentálisabban prezentálta.
