Miközben egyre aggasztóbb hírek érkeznek a nagyhatalmak hidegháborús egymásnak feszüléséről, a dőzsölő világelit képviselői – vezető amerikai tudóstól a szovjet diplomatáig – egy Lily nevű nagyvilági hölgy (értsd: a felső tízezernek dolgozó kerítőnő) vidéki kúriájának pincéjében gyülekeznek egy görbe hétvége eltöltése végett. A közös mulatságon házigazdájuk „elnöklésével” Sade márki legmocskosabb fantáziáit szeretnék átültetni a valóságba, és ehhez mind maszkot öltenek. Mielőtt azonban úgy istenigazából rávetnék magukat rendelt hölgyeikre, jókora rengéseket érzékelnek.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A felszínre merészkedve a díszes társaság rémülten konstatálja, hogy nagy valószínűséggel megtörtént, amitől mindenki tartott: a ruszkik atomot dobtak az imperialistákra, és ennek következtében a kúria melletti falu túlnyomórészt élemedett korú lakói megvakultak, sőt meg is őrültek – cseppet sem rokonszenves antihőseink csupán annak köszönhetik a szemük világát, hogy az apokalipszis időpontjában épp orgiára készülődtek a borospincében. Mivel egyes gazdagok a bajban sem szolidárisak a nincstelenekkel, a vak proletárok a látó tőkések ellen fordulnak, és megostromolják a szexpartiknak otthont adó villát. Vajon ki nevet a végén… ha egyáltalán marad min nevetni?
„Atomtámadás várható a hétvégén? Azt hiszi, egy ilyen csekélység miatt elhalasztom a szadomazó pincepartimat?” Alberto de Mendoza nem zavartatja magát
„Úgy tessék ám perverzkedni, hogy ne hozzunk szégyent a márki úr emlékére!” Maria Perschy az orgia résztvevőit instruálja
„Csak elszívom a szivaromat, és máris a tettek mezejére lépek, úrnőm…”
León Klimovsky (Aranyozott vuduasszony, kigyúrt spanyol fakír) Argentínában – azon belül Buenos Airesben – született, ahol 1929-ben megalapította az ország első filmklubját, ám a rendezői pálya mellett csupán azt követően kötelezte el magát, hogy „lehúzott” 15 évet fogorvosként. 1947-ben jelentkezett első játékfilmjével, amely Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij A játékos című kisregényének adaptációja volt, majd az 1950-es években Spanyolországba tette át székhelyét. Noha számos műfajban megbízható iparosnak bizonyult, a legjelentősebb munkáit a horror zsánerben készítette: Az olyan örökbecsű klasszikusok, mint a La orgía nocturna de los vampiros (A vámpírok éjszakai orgiája) és a Doctor Jekyll y el hombre lobo (Dr. Jekyll és a farkasember) immár kötelező tananyagnak számítanak, amennyiben meg akarunk merítkezni a hispán B-filmkultúra bugyraiban.
„Tudom, hogy annyi a civilizációnknak, de azért remélem, a kedvenc éttermem nem zár be… Szörnyű lenne életem végéig konzervkaján tengődni.” Antonio Mayansot meglegyinti a lét drámaiságának szele
„Attól tartok, az éhezők az első viadalt a hájamért vívják majd…” Ricardo Palacioson úrrá lesz a nyugtalanság
„Körbejártam a birtokot, egyelőre egyetlen kilőhető éhes kisnyugdíjast sem láttam.”
Klimovsky, ha épp úgy hozta a sors, nem ódzkodott a mások közismert munkáiból való inspirációszerzéstől sem, így hát 1976-os posztapokaliptikus tanmeséjéhez, az Último deseo-hoz (Utolsó kívánság) egyaránt merített George A. Romero Az élőhalottak éjszakája (The Night Of The Living Dead, 1968) című zombiopuszából és John Wyndham sci-fi regényéből, A triffidek napjából (The Day Of The Triffids, 1951), amelyből mellesleg az II. világháborús emigráns Székely István rendezett kultikus filmet 1962-ben. Klimovsky betegesen rettegett attól, hogy forgatás közben túllépi az engedélyezett költségkeretet, így még akkor is „olcsóságszagot árasztó” művekkel állt elő, ha történetesen szép summát kapott a megvalósításra. Fukarsága az Último deseo esetében kifejezetten hasznára vált a végterméknek; a sivár falusi környezet és a teljes játékidőt átható minimalista nihilizmus kellően valószerűvé varázsolja a látottakat.
Van, aki a buli végeztével is maszk meg szék mögé bújik, hátha úgy nem válik sugárfertőzötté
Utolsó kettyintés az armageddon után (Alberto de Mendoza és Nadiuska)
„Egy nyavalyás tőkést még akkor is le tudok puffantani, ha nem látom!”
Noha az Último deseo vérbeli filléres zsánerproduktumnak tekinthető, a spanyol moziélet megannyi sztárját vonultatja fel – elsősorban annak köszönhetően, hogy e kiválóságok lényegesen szerényebb gázsiáért vállaltak szerepet bármiben, mint amerikai kollégáik. A laza erkölcsű elit orgiából atomtámadás sújtotta „szép” új világba csöppenő képviselőit olyan spanyol földön közkedvelt színészek alakították, mint Teresa Gimpera (Az égő Barcelona, A méhkas szelleme), a botrányhős Jess Francóval később pornógyártásba fogó, jóképű Antonio Mayans (Macumba sexual, Az oázis zombijai), a szelíd motoros Peter Fondával is dolgozó, argentin származású Alberto de Mendoza (Horror expressz, Vadászidény), valamint az osztrák létére mediterrán dívaként hódító Maria Perschy (A férfiak kedvenc sportja, A 663-as repülőszázad).
Flintával a népharag ellen: Paul Naschy a kétségbeesés szélén
A szereplőgárda nemzetközi szinten legismertebb tagjai: Paul Naschy (A farkasember, a jeti és a meztelen boszorkány + Magyarölő spanyol farkasember Japánban) és Nadiuska. A 2009-ben, 75 éves korában elhunyt Naschy igazi neve Jacinto Molina Álvarez. Az ifjú Álvarez építésznek tanult, később mégis súlyemelői karrierben gondolkodott, és szép eredményeket ért el a sportágban. Gyerekkora óta rajongott a Universal Filmstúdió horrorfilmjeiért – különösen azokért, amelyekben Lon Chaney Jr. játszotta a farkasembert. 1968-ban régi álma vált valóra, amikor elfogadták La marca del hombre lobo (A farkasember jele) című forgatókönyvét, ám a főszerepre felkért bálványa, Lon Chaney Jr. túlságosan rossz egészségi állapotban leledzett ahhoz, hogy megkockáztassa az USA-béli otthonától messze zajló forgatást. A producer unszolására végül a kitűnő erőben lévő és méretes muszklikkal rendelkező Álvarez öltött farkasemberi „gúnyát”, a film német szponzorainak kérésére pedig „nemzetközi csengésű” művésznevet keresett magának. Ez végül VI. Pál pápa és Álvarez edzőtársa és példaképe, Nagy Imre súlyemelő nevének kombinációjaként született meg − Álvarez képtelen volt kiejteni a Nagy szót, így az rendre Nasiként hagyta el a száját, amelyből aztán „papíron” Naschy lett. Paul Naschy kitartása és eltökéltsége révén a spanyol filmgyártás egyik legfőbb ikonjává nemesedett: Ő az egyetlen színész, aki a horror panteonjának minden híres alakját (Frankenstein szörnye, dr. Jekyll és Mr. Hyde, Drakula gróf stb.) legalább egy alkalommal megformálta, valamint ő a filmtörténet legaktívabb farkasembere (tizenkét alkotásban vonyított és gyilkolt telihold idején). Elévülhetetlen érdemei elismeréséül I. János Károly spanyol király 2001-ben arany medállal tüntette ki, ami a lovaggá ütéssel egyenértékű. Paul Naschy összesen kilenc filmet forgatott León Klimovskyval.
Nadiuska, az elit orgia fő attrakciója
Az Último deseo másik nagyágyúja a testét előszeretettel közszemlére bocsátó német-spanyol díva, Nadiuska (igazi neve: Roswicha Bertasha Smid Honczar). A színésznő 1971-ben költözött Németországból a spanyolok honába, ahol igen hamar a helyi Sophia Lorenként kezdték emlegetni habkönnyű pikáns vígjátékainak köszönhetően. A hazai nézők az Arnold Schwarzenegger főszereplésével Spanyolországban forgatott legendás Conan, a barbárból (Conan The Barbarian, 1982) ismerhetik, amelyben a gyermek Conan harcias mamáját alakítja, aki sajnos igen hamar elveszti a fejét a Thulsa Doomot játszó James Earl Jones kardja által.
„Megmenekültünk, Nadiuska!!!”
„Ott egy párocska az út szélén… Vegyük csak fel őket! Ez a karanténjuk lesz a végső…”
Az élvhajhász és a szociális érzékenység fogalmát még könyvekből sem ismerő dúsgazdagokat sugárfertőzött és haragos kisnyugdíjasok hordájával szembeállító Último deseónak tengerentúli befektetője is akadt az 1976-ban még pályakezdő Sean S. Cunningham személyében. Négy évvel később a kempinges horror alműfaját megteremtő Péntek 13. (Friday The 13th, 1980) révén Cunningham megütötte a főnyereményt, és úgy döntött, hirtelen támadt hírnevét felhasználja a spanyolországi érdekeltsége reklámozására. Így aztán újdonsült sztárrendező-producerként forgalmazni kezdte az USA-ban Klimovsky művét The People Who Own The Dark (A sötétség urai) címmel, amely sokkal inkább misztikus rémfilmet sugallt, mint letaglózó befejezésű posztapokaliptikus víziót (a spanyol színészek ez alkalomból mind angol álnevet kaptak a stáblistán). Akik kedvelik az alacsony költségvetésű, ám ötletes és valóban nyomasztó retro gondolatkísérleteket, amelyek ráadásul cinizmusba csomagolt csattanóval rendelkeznek, azoknak jól fog esni az Último deseo is.
„Orgia helyett világvége, minőségi szesz helyett tej… Szép kis jövő vár ránk!”
Ráadás:
Nadiuska a barbár Conan mamájaként…
… és Loren-hasonmásnak titulált aktmodellként
