Dr. Peter Careyt, az agilis kaliforniai patológust új állása Bostonba szólítja, ahol rögtön beleveti magát az élet sűrűjébe: barátkozik, a társasági összejövetelek középpontjaként brillírozik, irigylésre méltó gyorsasággal ágyba viszi munkahelye, a Boston Memorial Kórház csinos dietetikusát, Georgia Hightowert, valamint csípős megjegyzéseivel felbosszantja az intézmény maradi igazgatóját, J. D. Randallt. Amikor azonban Randall 15 éves lánya, Karen, egy hentes módra elvégzett illegális abortusz következtében elhalálozik, Carey kénytelen felhagyni a lazulással és a tanácstalan rendőrök helyett megoldani az ügyet.
Karen Randall Carey orvosbarátja, dr. David Tao nevét suttogva távozik a másvilágra, és miután kiderül, hogy a kiváló sebész hírében álló Tao valóban vállal törvénytelen abortuszokat – „ha már szükség van rájuk, legalább ne kontárok csinálják őket” alapon −, Pearson rendőrkapitány rögtön letartóztatja. Carey egy percig sem hiszi, hogy a bűnösségét tagadó Tao képes lenne olyan dilettáns módon „halálba kezelni” valakit, mint a Karen végzetét okozó illető, úgyhogy szabadidejében nyomozni kezd. Hamarosan rájön, hogy a koraérett Karen nem tartozott a monogám teremtések közé, és arra is, hogy Boston csak úgy hemzseg a lehetséges elkövetőktől. Vajon kinek a lelkén szárad a lány halála? A szemtelen Angela Holder nővérén? Az izompacsira hozományvadász masszőrén? Karen szintén abortuszspecialista nagybátyjáén? Vagy netán a lány apjáén, aki zsarolási céllal magánhekussal fotóztatja le a közösen lepedőakrobatikázó Careyt és Hightowert? A film végén minden sötét titok napvilágra kerül.
„Milyen jó illat terjeng itt! Biztosan nem a kórházi menzakoszté… Csakis maga lehet a forrása, Miss Hightower!”
Blake Edwards (1922−2010) az 1960-as és az 1970-es évek egyik legdörzsöltebb hollywoodi vígjáték-rendezőjének számít, akinek munkáit könnyed kifinomultság és sosem alpári, hanem mindig kellemesen „csiklandozó” humor jellemzi, úgyhogy a fő művei egytől egyig minőségi kikapcsolódást biztosítanak a retromániásoknak. A legendás direktor nevéhez olyan klasszikus komédiák fűződnek, mint az Álom luxuskivitelben (Breakfast At Tiffany’s, 1961), az Estély habfürdővel (The Party, 1968), A Rózsaszín Párduc (The Pink Panther, 1963), valamint annak szintén kacagtató folytatásai és a bombanő Bo Derekkel megspékelt Bombanő (10, 1979), a pszichothrillerek „komoly” műfajába viszont csak két alkalommal tett kirándulást. Az 1962-es az Experiment In Terror-ban a bájos Lee Remicket egy szadista gyilkos arra kényszeríti, hogy bűntársa legyen egy bankrablásban, az 1972-es The Carey Treatment-ben (A Carey-féle gyógykezelést hazánkban Rejtélyes halál címmel forgalmazták) pedig a sármos James Coburn (Egy marék dinamit, Vaskereszt) alakította patológusból válik botcsinálta detektív, aki ártatlanul megvádolt kollégáján kíván segíteni.
A macsó és szerelme: Dr. Peter Carey és Georgia Hightower, azaz James Coburn és Jennifer O’Neill
Dr. Carey nem veti meg a koporsószeget
Az Oscar-díjas Coburn – akit nyugodtan nevezhetünk belmondói „szexi csúnyasággal” bíró amerikai Sean Connerynek – által játszott dr. Peter Carey igazi alfahím: száraz humorú és nagydumás, az új munkahelyén már az első napján csajozni kezdő, látszólag felszínes macsó, aki azonban igazságtalansággal szembesülvén nem marad a seggén a szép kis állását féltve, hanem belepofázik a rendőrségi nyomozásba, és amint azt elégtelennek ítéli, lefolytatja a magáét. Dr. Carey igen jól kijönne a Clint Eastwood ikonikus alakítása révén egy évvel korábban a popkultúrába masírozó „Piszkos” Harry Callahan rendőrfelügyelővel, aki formabontóan antipolkorrekt módszerekkel tartja fenn San Francisco rendjét. A bostoni bűnügyet felgöngyölítő „Piszkos” Peter Carey sem ismer irgalmat, ha létfontosságú információ kicsikarásáról van szó: az elhunyt Karen Randall barátnőjét, Lydiát (Blake Edwards lánya, Jennifer alakítja) nyaktörő sebességű kocsikáztatással bírja szóra, egy drogfüggőnek pedig addig nem adja be a pokoli kínjait enyhítő morfiuminjekciót, amíg az vallomást nem tesz a haláleset kapcsán.
Nagyágyúk jutalomjátéka: James Coburn és James Hong
James Hong, akinek a legnagyobb sztárok között lenne a helye egy ideális világban
Noha a Michael Crichton (Az Androméda-törzs, Jurassic Park) regényén alapuló The Carey Treatment egyértelműen Coburn „showja”, a neki asszisztáló mellékszereplők is mind kiválóan teljesítenek. Külön említést érdemel az eddig több mint 400 alkalommal kamera elé álló James Hong (Mi a frász történik az Árnyzónában? + A borász boszorkánymester zombijai), aki Shakespeare-drámába illő érzékenységgel jeleníti meg az illegális abortuszokat puszta együttérzésből vállaló dr. David Taót. A 60-as és 70-es évtizedben a fekete színészek – néhány közismert kivételtől eltekintve – szinte csak blaxploitation zsánerfilmekben kaptak jelentősebb szerepeket (gengszterét vagy zsaruét), a távol-keleti származású amerikai színészeknek pedig legfeljebb harcművészként nyílt esélyük a sztárságra. Mivel Hong nem Shaolin pap, hanem Thália papja, nyilvánvaló tehetsége ellenére is leginkább néhány mondatos szerepekkel látták el – ezért öröm olyan filmben látni, amelyben a szokásosnál nagyobb játékidő jut neki, amelyet persze ki is aknáz; méltó és karizmatikus társa James Coburnnek.
Jennifer O’Neill ezúttal is mutatós, de a színészi képességét csak visszafogottan mutogatja
Bár női főszereplője is van a műnek a Georgia Hightower dietetikust játszó Jennifer O’Neill (Az ártatlan) személyében, ez a figura ezúttal nem elég hangsúlyos, és a színésznőnek is remek egykori modell feladatai nagyjából abban merülnek ki, hogy szépnek és aggódónak mutatkozik Coburn oldalán. Az európai eleganciával öltözködő O’Neill (Blake Edwards filmjében is rendkívül ízléses ruhákat visel, ha épp nem fehér köpeny van rajta) a nyugaton a Love Story-val egyenértékű könnyfakasztó romantikus drámával, a Kamaszkorom legszebb nyarával (Summer Of ’42, 1971) hódította meg több generációnyi férfi szívét, majd olyan alkotásokban szerepelt, mint a legjobb olasz bűnügyi filmek közé sorolható Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto, 1975). Az immár élete 7. évtizedét taposó, ám máig fiatalos lendületű és külsejű hölgy napjainkban már nem friss szerepei, hanem fundamentalista keresztény aktivizmusa okán kerül a hírekbe, néhány éve pedig több olyan tüntetésen is részt vett szónokként, amelyen fanatikus hívő nők kardoskodtak az abortusz USA-béli betiltása mellett. Vajon O’Neill abortuszellenessége a The Carey Treatment hatására alakult ki? Ez is egyike azon kérdéseknek, melyekre sosem kapunk választ.
„Egész nap csak a hullák… Már a könyökömön jönnek ki…” Jenkins, az életunt kórboncnok nem más, mint John Hillerman (Magnum + Óvakodj az indián serifftől! + A csupasz majom és az olajbáróné)
„Ha még egyszer Karenről kérdez, egy életre tolószékbe masszírozom, doktor úr!” A veszélyes „kézimunkás” szerepében Michael Blodgett, a Hemingway pénzéből kupiba járó Russ Meyer Beyond The Valley Of The Dolls-ának sztárja
Blake Edwards nem tartotta sokra e filmjét, ugyanis olyannyira összeveszett William Belasco producerrel a forgatáson, hogy az bosszúból felkereste a The Carey Treatment-et gyártó MGM akkori elnökét, James T. Aubreyt, és kijárta nála, hogy elvegyék a direktortól a végső vágás jogát. Ennek ellenére meglepően feszes tempójú, végig izgalmas alkotás született, amely a hátborzongató drámaiság és realizmus mellett nem kevés fanyar iróniát is felvonultat, a végén pedig szinte átfordul slasher horrorba, és a klasszikus Halloween második − 1981-es − részét idézi (a gyilkos beballag a kórházba, és vérfürdőt rendez az egészségügyisek körében). Mindenkinek merem ajánlani, aki kedveli a régi vágású, ám meghökkentő fordulatokat is tartalmazó krimiket.
„Ha kíváncsi vagy, ki csúfította el az arcomat, nézz be hozzám a patológiára, vagy nézd meg a filmemet!”
Ráadás:
Jennifer O’Neill és James Coburn meghitt pillanata a The Carey Treatment forgatásán.
A The Carey Treatment Michael Blodgettje Sherry E. DeBoer társaságában a The Velvet Vampire című 1971-es horrorfilmben
