Noha 1979-et írunk, a megnevezetlen karibi szigeten éldegélő Mike Di Donato úgy néz ki, mintha képtelen lenne szakítani azzal az imázsával, amelyet még 1969-es Woodstocki Fesztivál kedvéért alakított ki. A békés hippi remetét sejtető külső azonban csalóka: Mike rettenthetetlen cápavadász, aki különféle módszerekkel ritkítja a tengeri ragadozók állományát, legyakrabban azonban egy szál késsel szeret szembeszállni velük. Ha Mike-unk éppen nem Spielberg kedvenc halait mészárolja, egymaga kiszórja a törzshelyének mondható kricsmiből a rossz magaviseletűeket, vagy kényelmesen elhentereg csinos latino barátnőjével. Szőke loboncos hősünknek azonban hamarosan búcsút kell intenie az idillien macsó hétköznapoknak, ugyanis gyanús alakok érkeznek az ő kis édenébe, akik egy olyan elsüllyedt repülőgépet keresnek, amelynek fedélzetén egy széfben 100 millió dollár várja, hogy megkaparintsák. Mivel a roncs közelében hemzsegnek a cápák, a válogatott nehézfiúk Mike-ot szemelik ki idegenvezetőnek, neki azonban megvannak a maga tervei – már jó ideje a mesés vagyon „felszínre hozásán” fáradozik, és vicceskedő segédjén kívül senkivel sem kíván osztozkodni a zsákmányon. Ki ez a mogorva cápavadász, mi szél hozta erre az isten háta mögötti szigetre, és milyen sötét titkot rejt a múltja?
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az 1938. július 29-én született római Enzo G. Castellari filmkészítő családban jött világra: Apja Marino Girolami, aki a bokszkesztyűt cserélte rendezői székre, nagybátyja pedig Romolo Guerrieri, aki ugyanolyan műfajokban direktorkodott, mint később az unokaöccse. Az apja nyomdokain haladó Castellari is bokszolóként kezdte, ám végül ő sem tudott ellenállni a mozi csábításának. 1966-ban indult a rendezői pályafutása, amelynek során nem szégyellt ihletet meríteni amerikai vagy hazai kollégái alkotásaiból, sőt attól sem kínozta a lelkifurdalás, ha egyenesen szemérmetlenül leutánozta a műveiket. Első filmjei olcsó, de jövedelmező spagettiwesternek voltak, amelyek közül a Jöttem, láttam, lőttem (I tre che sconvolsero il West, 1968) Magyarországra is eljutott, fő westernje, a legjobb olasz cowboyfilmek közé tartozó 1976-os Keoma pedig hazánkban is nagy népszerűségnek örvend.
Enzo G. Castellari, az olasz akciófilmek mestere
Castellari megpróbálkozott a giallók (a Sherlock Holmesnak való bűnügyeket szexi szituációkkal és véres erőszakkal ötvöző tipikus olasz krimik) zsánerével a Hideglelős rettegés (Gli occhi freddi della paura, 1971) révén, majd a habkönnyű komédiákéval is A sors keze (Ettore lo fusto, 1972) forgatásakor, de hamar kiderült, hogy egyik sem az ő terepe. Amiben Castellari kimagaslót tudott alkotni, az az akciófilmek műfaja volt: leghíresebb műve, a II. világháború idején játszódó 1978-as The Inglorious Bastards (olasz címe Quel maledetto treno blindato) is egy robbanásokban és géppuska-ropogásban gazdag eposz, amelyet egy bizonyos Quentin Tarantino annyira megkedvelt, hogy 2009-ben (néhány betűnyi különbséggel) ugyanilyen címmel készítette el saját „amerikaiak a nácik ellen” típusú filmjét.
Enzónkat 1973-ban hozta össze első ízben a jó szerencse kedvenc színészével, az 1941. november 23-án született Franco Neróval (Tisztes honpolgárok), akiről később ezt nyilatkozta:
Francóval annyira bírjuk egymást, hogy legszívesebben folyton együtt dolgoznánk.
A karizmatikus, a helyét bármilyen filmben megálló és a nyaktörő kaszkadőrmutatványok egy részét is magára vállaló Neróval készítette el Castellari a La polizia incrimina la legge assolve (1973) című kemény zsarufilmet, amely akkora sikert aratott, hogy megannyi egyéb rendezőt is hasonlók gyártására inspirált. Castellarin a másolói ösztön leginkább a ’80-as években hatalmasodott el: ekkoriban forgatta a John Carpenter-féle Menekülés New Yorkból mintájára összetákolt posztapokaliptikus 1990: I guerrieri del Bronx-ot (1982) és folytatását, a Fuga dal Bronx-ot (1983). Legpofátlanabb „copycat” húzásának azonban az 1981-es The Last Shark (L’ultimo squalo) minősül, amely nem más, mint Steven Spielberg 1975-ös sikerfilmjének, a Cápának kis költségvetésű újrázása. A két mű közötti hasonlóságok oly mértékben nyilvánvalóak voltak, hogy a Cápa jogait birtokló Universal Stúdió beperelte Castellariékat, akiknek ezt követően minden moziból „el kellett takarítaniuk” az utánzás jegyében fogant produkciójukat. Mielőtt azonban más hátuszonyával ékeskedett volna, Castellari készített egy ízig-vérig olasz cápamesét is, méghozzá a régi jó baráttal, Franco Neróval karöltve.
Franco Nero, akinek szigonyától minden cápa retteg
Az 1979-ben forgatott Cápavadász (Il cacciatore di squali) ötlete Enzo Doria producer fejéből pattant ki, ám a főszereppel megkínált Nero hallani sem akart róla, hogy Doria maga rendezze a filmet, úgyhogy felhívta Castellarit, aki azonnal igent mondott, amikor felkérte a rendezői feladatok elvégzésére. Helyszínül a Mexikóhoz tartozó Cozumel festői szigetét választották, ám a repülőjegyek megvásárlásával és a gázsik kifizetésével Doria el is költötte a rendelkezésére álló pénzt. Így hát a kellékek és a jelmezek terén rögtönözni kellett: a színészek a saját ruháikban szerepeltek, sőt még a cápagyilkos szőke fürtjeire sem költöttek egy árva lírát sem. Franco Nero – aki úgy vélte, hogy egy valamirevaló karibi cápavadász csakis hosszú, virággyermeki séróval lehet hiteles – nem sokkal a nagy utazás előtt szépen elment egy barátnőjéhez, és kölcsönkért tőle egy kevésbé mutatós parókát.
Kemény fickó kölcsönkért hajjal
A Cápavadász eredeti forgatókönyvét Alfredo Giannetti írta, aki korábban Oscar-díjat nyert a Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli nevével fémjelzett tragikomédia, a Válás olasz módra (Divorzio all’italiana, 1961) kapcsán. Ám a soknemezetiségű szereplőgárdából csak kevesen beszéltek olaszul, így a szövegkönyvet le kellett fordítani angolra. A fordítás annak rendje és módja szerint elkészült, megannyi példányt nyomtattak belőle, ezeket pedig a Cápavadász Gómez kapitányát alakító spanyol színész, Eduardo Fajardo hozta egy táskában Mexikóba… Azaz csak hozta volna, mert a táska Fajardo gépének landolása után nem került elő. Egy hollywoodi megasztárokat felvonultató amerikai produkció gárdáján ekkor kétségtelenül úrrá lett volna a szívrohamot indukáló pánik, az olaszok viszont már rég hozzászoktak, hogy náluk egy film csak felettébb ritkán készül forgatókönyv alapján, így aztán végigimprovizálták az egész forgatást, magukkal „rántva” nem olasz kollégáikat is. A rögtönzött szövegeket az amerikai szereplő, Michael Forest fordította le menet közben és adta sietve a társai „szájába”. Speciális effektusokra költhető pénz híján Castellariék igazi cápákkal dolgoztak, méghozzá nem épp állatbarát módon (a képsorok alapján azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a kaszkadőrök olykor valóban megölték őket). Franco Nero visszaemlékezése szerint:
Este mind elmentünk cápákat fogni, amiket aztán bedobtunk egy ketrecbe, ami a mólóról lógott a vízbe. Reggelre szerencsétlen halak már félholtak voltak, így nem jelentettek veszélyt senkire, nyugodtan forgathattunk velük.
A Cápavadász zenéjét Guido és Maurizio De Angelis szerezte. A számos Bud Spencer + Terence Hill opuszhoz muzsikát komponáló testvérpárnak esze ágában sem volt feszültségkeltő hangmontázzsal növelni a film vonzerejét, magasról tettek az elvárásokra – vagy pusztán annyi történt, hogy eddigre már menthetetlenül „elbádszpenszeresedtek”… Franco Nero ennek köszönhetően vagy roppant vérpezsdítő diszkózenére cserkészi be uszonyos áldozatait, vagy pedig olyan muzsikára ontja vérüket, amely egyenes ági leszármazottja a Különben dühbe jövünk jellegzetesen bohókás főcímdalának. De Angelisék többször is elsütik a filmben ugyanazt a dizsis tételt: ez szól például ama emlékezetes üldözés alatt is, amikor Franco Nero először autóval, majd futva, végül pedig kisrepülővel kergeti az osztrák Werner Pochath által játszott aljas bűnözőt.
A Cápavadász Magyarországon is felbukkant a VHS-korszakban. Franco Nero tényleg frankó színész, a kazetta forgalmazói viszont olyannyira annak tartották, hogy ezt a sztár nevének átalakítása révén is érzékeltetni akarták. (Hogy a papírpénzből miféle alkímiai eljárással varázsoltak aranyat, mire a film hazánkba érkezett, arról fogalmam sincs.)
A német VHS-kiadás címe igazi trash popkult remeklés… Ha már Franco Nero anno az 1966-os Django szófukar revolverhőseként híresült el, nyugodtan le lehetett húzni akárhány bőrt a témáról − így vált Cápavadász Mike a Dzsungel Dzsangójává. Az, hogy az őserdei Dzsangó dzsungelbe még tanulmányi kirándulás céljából sem megy el a filmben, hanem inkább a cápákat pusztítja a nyílt tengeren, vagy part menti matrózkocsmákban balhézik, a parádés cím kiötlői közül senkit sem zavart. Ne zavarjon hát minket sem, hanem élvezzük kedélyes szívű trash fanatikusok módjára a Cápavadászt, amely könnyed retro kikapcsolódást nyújt mindazoknak, akik rá tudnak hangolódni.
Ráadás:
A Cápavadászban Enzo G. Castellari saját magának is adott egy szerepet: hidegvérű bérgyilkost alakít, aki alaposan helybenhagyja Franco Nerót, sőt egy pocsolyában is meghempergeti
Franco Nero jól érzi magát az Autostop rosso sangue című filmben a Bond-lány Corinne Cléryvel
