1968-at írunk… Miközben Magyarországon a Táncdalfesztivál árnyékából próbálnak kitörni a több éves lemaradásban lévő beatzenekarok, az USA-ban és Nyugat-Európában már a pszichedelikus rock az úr, és nem csupán a fiatalság tobzódik féktelen hippi mámorban, de az idősebb generáció(k) számos tagja is, akik kétségbeesetten igyekeznek lépést tartani a változó és erőteljesen bóduló világgal. Ennek tudható be, hogy amikor az ominózus évben megszületett a Candy című se füle, se farka mozgóképes hippivízió, olyan korosabb sztárok álltak benne kamera elé kissé vagy nagyon is illuminált állapotban, mint James Coburn, Charles Aznavour, Walter Matthau, John Huston (A máltai sólyom másodállásban színészkedő rendezője köztudottan nem vetette meg a füvet; munka közben, sőt néha még helyette is szívta), Richard Burton, valamint Marlon Brando.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A Terry Southern és Mason Hoffenberg azonos című 1958-as botrányregénye (trash erotika a legszégyentelenebb fajtából) alapján készült Candy egy Candy Christian nevű naiv és szőke hippilány története, akit nemes és polkorrektségtől mentes egyszerűséggel szólva kézről kézre adnak a férfiak a lehető legbizarrabb körülmények között. Eközben Dave Grusin (A keselyű három napja) a korszak elszálltságához passzoló kísérőzenéje vagy olyan hippikedvenc együttesek muzsikája szól, mint a rocksztár szót a köztudatba beemelő Byrds és a motorosok nemzetközi himnuszát megteremtő Steppenwolf. A titokzatos Ewa Aulin által játszott Candy-nek többek közt egy Grindl nevezetű önjelölt álindiai guruval is meggyűlik a baja. Grindl − azaz a metálénekesi parókát viselő Marlon Brando − egy kamionhoz kapcsolt lakókocsiban hiteti el a megvilágosodást kereső hölgyekkel, hogy ő aztán tudja, mi fán terem a spiritualitás, holott csak az jár az eszében, hogy miképp tudna minél hamarabb minél több nővel tantrikus ágyakrobatikát végezni.
„Sose feledd az óindiai bölcs mondást, gyermekem: A százlábúnak száz lába van, mégsem tud szteppelni.”
„És most, hogy elteltem kozmikus energiával, megkeressük a legérzékenyebb csakrádat.”
Brando évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy a Candy volt a legrosszabb film, amelyben valaha szerepelt, azt viszont elfelejtette megemlíteni, hogy a feladatot jó barátja, a klasszikus pszichedelikus agymenést rendező Christian Marquand (a francia fickó állítólag nagyvilági playboynak sokkal tehetségesebb volt, mint színésznek vagy direktornak) kedvéért vállalta el, akitől ráadásul a gázsija mellé részesedését is kapott a Candy bevételeiből. Brando segített Marquand-nak szponzorokat találni „élete nagy művéhez”, és annyira közeli kapcsolatban álltak, hogy a Keresztapa sztárja róla nevezte el a fiát Christiannak. A kritikusok nem győzték ócsárolni a Candy-t, amely ennek ellenére remekül teljesített a kasszáknál, és az 1968-as év 18. legjövedelmezőbb alkotásának bizonyult. Előbb-utóbb részletesen is bemutatom e blogon, elvégre ez az egyetlen film, amelyben a Beatles Ringóját kanos mexikói kertészként láthatjuk. Már csak ezért is megér egy misét… vagy többet.
Ráadás:
A Byrds és a Steppenwolf Candy-béli betétdalai.
Ewa Aulin a Playmen magazin 1973. januári számában.
