Marino Bottecchia, az egykor elegáns cipőket reklámozó római férfi modell piti striciként és lábbeli-mániája okán (temérdek csukája van, és rendszeresen fényesítgeti őket) Mokaszin becenévvel tengeti életét egészen addig, amíg kenyérkeresőjét, a prostituált Tizianát holtan nem húzzák ki a kocsijával együtt a Tevere folyóból.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az első számú gyanúsított természetesen maga Marino, és noha számos nem különösebben hízelgő tanúvallomás gyűlik össze a modoráról, a bűnössége akkor nyer végleg bizonyítást, amikor egy lepukkant kis óvodát (vagy inkább: gyermekmegőrzőt) üzemeltető fiatalasszony, Isolina Pantò felismeri a fotóját az újságban, és büszkén közli a rendőrökkel, hogy ő bizony ezt a férfit látta a folyóparti tetthely közelében a bűntény elkövetésének legvalószínűbb időpontjában: nem csupán jellegzetes arcvonásai rémlenek Isolinának, de a kendője és az is, hogy amikor az autójából megpillantotta, Mokaszin Marino épp a cipőjét tisztogatta.
A koronatanú (Monica Vitti) pórázon vezetett rosszcsont ovisaival a rendőrségre indul – az egyik lurkónak van képe elcsenni egy koldus pénzérmékkel teli kalapját… Vajon politikus lesz belőle, mire felnő?
Isolina a Marinót leleplező kendőt lobogtatja (Monica Vitti és Ugo Tognazzi)
Marino 20 évet kap gyilkosságért, Isolina pedig a kitűnően teljesített állampolgári kötelessége tudatában épp sokadszorra veregetné vállon magát, amikor a legjobb barátnőjével való beszélgetés közben rádöbben, hogy nem is akkor autózott a kérdéses hely közelében, amikor a bűncselekmény történt, hanem egy nappal korábban. A hatalmas igazságérzettel rendelkező asszony meg sem áll a bíró kedvenc étterméig, és az asztalához tolakodva veszi rá, hogy azonnal vizsgáltassa újra az ügyet, ugyanis Mokaszin Marino tévedés áldozata, és olyan ártatlan, mint a ma született bárány. A bíró enged a könyörgésnek, és végül azt a döntést hozza, hogy Marinónak csupán négy évet kell a hűvösön töltenie húsz helyett: ennyi mindenképp jár neki visszaeső nőfuttatóként.
Marino „bugyileimádkozó” tekintete (Ugo Tognazzi, a nézés nagymestere)
Esküvő a rácsok között (Ugo Tognazzi és Monica Vitti)
Isolina a bűntudattól hajtva látogatni kezdi a börtönben senyvedő férfit, apró ajándékokat visz neki (napilapokon, cigin és csokoládén kívül természetesen a legdrágább angol cipőkrémet is), és idővel azon kapja magát, hogy beleszeretett a rosszfiúsan sármos, ám meglehetősen akarnok természetű rabba. A vonzalom kölcsönös, és bár a szerelmesek a börtönigazgató engedélyével házasságot kötnek az intézmény falai között (a szertartáson Mokaszin egyik rabtársa minden idők leghamisabb Ave Mariáját kornyikálja), a nászéjszaka elhálása hiú ábrándnak tűnik.
A sitten mindenki megpróbálja elfoglalni magát… Van, aki kötöget…
… van, aki guminőt fúj fel és bocsát rabtársai rendelkezésére (persze nem ingyen)…
… van, aki a pucér nős magazinokat bújja…
… van, aki felfedezi a saját lelke mélyén rejlő nőt…
… és van, akinek még itt is csak a cipője suvickolásán jár az esze
Marino azt kéri az apácák által oktatott és konzervatív ruhákat hordó Isolától, hogy a gönceivel együtt vesse le a gátlásait, készíttessen magáról pikáns fényképeket, majd csempéssze be azokat neki, hadd legyen mire kivernie... a fejéből a bántó gondolatokat. Marino csúfondáros mosollyal közli, hogy ha nem kap szexi fotókat újdonsült nejéről, menthetetlenül ráfanyalodik a leglágyabb arcvonású cellatársára. A férjét fenyegető homoszexualitás rémétől szinte halálra ijedő Isolina azonnal átlényegül amatőr fehérnemű-modellé, és a képküldözgetés egészen addig folytatódik, amíg lehetségessé nem válik a hőn áhított (bár megkésett) nászéjszaka a börtön hűvösében… Ennek azonban tragikomédiába, sőt maró szatírába hajló következményei lesznek, és olyan ironikusan életszagú befejezésnek örvendezhetünk a film végén, amilyenre csakis az olaszok voltak képesek (csakis az 1970-es években).
Készülnek a férjboldogító szexi fotók! (Monica Vitti és Véronique Vendell)
Franco Giraldi a második világháborúban ifjú partizánként harcolt a németek ellen, majd az 1950-es évek elejétől filmkritikusként dolgozott különféle lapoknak. Esze ágában sem volt azonban élete végéig azok táborát gyarapítani, akik nem képesek filmeket előállítani, úgyhogy inkább csak irkálnak róluk. Kemény munkával elérte, hogy rendezőasszisztens váljon belőle, és olyanokkal dolgozhatott együtt, mint a pincérnőkre bukó Sergio Leone, akinek a Clint Eastwoodot világsztárrá tevő 1964-es Egy maréknyi dollárért elkészítésében segédkezett. Giraldi első saját rendezése szintén a spagettiwestern műfajához köthető, 1968-ban viszont a La bambolona című vígjátékkal akkora sikert aratott, hogy innentől fogva inkább ebben a zsánerben tevékenykedett, valamint irodalmi művek filmes adaptációival öregbítette hírnevét. Színészcentrikus, pszichológiai szempontból is remekül felépített, a vidámságot és a drámaiságot kiváló érzékkel ötvöző munkái megannyi sztárnak adtak lehetőséget a kibontakozásra. Az 1971-ben forgatott La supertestimone (A koronatanú) esetében két nagyágyú, Monica Vitti (Vörös sivatag, A kaland) és Ugo Tognazzi (Olcsó regény, A nagy zabálás, Őrült nők ketrece, La bambolona) nyújthatták a maximumot, és bizony meg is tették!
A nászéjszaka nem úgy sül el, ahogy a párocska tervezte (Monica Vitti és Ugo Tognazzi)
Vitti és Tognazzi párosa az olasz filmgyártás legendás duói közé tartozik, kacagtató komédiáikat (például az 1975-ös Narancsos kacsasültet vagy az 1982-es Nem örökkön, nem örökkét) a Magyar Televízió is nagy sikerrel vetítette. A La supertestimone is eljutott hozzánk: Nászéjszaka a börtönben címmel, 1973-ban debütált nálunk, a főszereplő párosnak Káldy Nóra és Bujtor István kölcsönözte a hangját (a filmet sajnos cenzúrázott verzióban engedték a magyar közönség elé). Egyértelműen ez Vitti és Tognazzi legjobb közös munkája: Giraldi elsőrangú „színészvezetőként” irányította őket, Carlo Di Palma (Nagyítás, Hannah és nővérei) puritán, de mégis megkapóan realista módon fényképezett, Tonino Guerra (Napraforgó, Házasság olasz módra) és Ruggero Maccari (Csúfak és gonoszak, Egy nő illata) pedig olyan forgatókönyvvel rukkolt elő, amely komplex és széles érzelmi skálát felvonultató figurák megformálására késztette a két színészóriást. Monica Vitti alakítását a legjobb női főszereplőnek járó Globo d’oro-val (vagyis az olasz Golden Globe-díjjal) jutalmazták. Érdemes megemlíteni, hogy a filmben felfedezhető egy apró és vicces tisztelgés Federico Fellini előtt: amikor Tognazzi azt kéri Vittitől, hogy beszéljen hozzá érzékien, a nő képtelen szexi otrombaságokat improvizálni, úgyhogy Tognazzi ráparancsol, hogy szavak helyett nyögjön inkább kéjesen számokat. (Fellini forgatásain gyakran megesett, hogy a maestro szöveg híján számokat soroltatott fel a színészeivel, és csak az utószinkron során állt elő valamirevaló párbeszédekkel.)
„Bottecchia úr kiváló ember, sosem emelt kezet Tiziára…. Jaj, csaknem elfelejtettem: egyszer mellbe döfte egy késsel szegény lányt, de szerencsére nem volt súlyos a sérülés, és bocsánatot is kért tőle utána.”
Mindazoknak ajánlom a filmet, akik egy igazán elgondolkodtató, egyformán mulatságos és sokkoló (azaz cseppet sem polkorrekt) olasz remekművet szeretnének látni az itáliai mozgókép hőskorából. A két közkedvelt sztárszínész mellett az epizodisták is telitalálatok (az autótolvaj fiát pusztán a sebesség szerelmesének tartó anyóka, a raboknak pornómagazinokat osztogató felvilágosult katolikus pap, a Vittire szemet vető börtönőr, Tognazzi cellatársai stb.), a dialógusok pedig számos idézhető aranyköpést tartalmaznak. A minőségi szórakozás tehát garantált!
„Nem akarom, hogy a rabok egymással vétkezzenek az Úr ellen, ezért inkább ellátom őket pornóújságokkal. Minden rabnak legalább hetente egyszer engedélyezni kellene, hogy egy kijelölt helyen a feleségével hálhasson. Sőt: A papok házasodását is lehetővé kellene tenni, de ebbe most nem szeretnék belemenni…”
Ráadás:
A La supertestimonie zenéjét Luis Bacalov (Neruda postása, A nagy leszámolás) szerezte.
