Harold Fine az 1960-as évek végén pont azt a fajta unalmas életet éli, amely megannyi kortársának is kijutott: konzervatív felfogású szülei minden lépését felügyelik, és úgy tűnik, semmi sem akadályozhatja meg, hogy összeházasítsák a titkárnőjével, Joyce-szal (természetesen a munka ünnepén – amely szünnap −, nehogy egyetlen olyan órát is elvesztegessenek, amelyet egyébként igahúzással tölthetnének). Harold élete (és életfelfogása) azonban gyökeresen megváltozik, amikor a családja kedvenc kóser hentesének temetésén megismerkedik laza erkölcsű öccse, Herbie hippi barátnőjével, Nancyvel.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Harold és Nancy valószínűtlen párosa együtt tölti az éjszakát, majd reggel Nancy Harold konyhájában összeüt egy kis meglepetést: a neves írónő, Alice B. Toklas egyre közismertebb receptje alapján kenderalapú brownie-kat készít, csak épp azt felejti el távoztában megemlíteni Haroldnak, hogy mit is tett a süteménybe. Harold aznap este vendégül látja a szüleit és menyasszonyát, és gyanútlanul felszolgálja nekik Nancy ajándékát. Az étek hatására a karót nyelt szülők, a szintén merev Joyce, na és persze maga Harold is levetkőzi gátlásait, a közös vacsora pedig össznépi hahotázásba fullad. Míg szerettei csupán szokatlanul jól érzik magukat, Harold a brownie-knak köszönhetően „megvilágosodik”, és amint megtudja, miféle édességet kebelezett be, Alice B. Toklast szinte úgy kezdi tisztelni, mint a régi görögök az olimposzi istennőket. Új énje olyannyira hatalmába keríti, hogy pont az eskető rabbi orra előtt hagyja faképnél Joyce-t, nagypolgári óvatosságot sugárzó 1967-es Lincoln Continentalját egy bohémeknek való, hippi módra átfestett 1954-es Ford Crestline Country Squire-re cseréli, rébuszokban beszélő guru szavait issza a napfényes kaliforniai tengerparton, és még az őt igazoltató rendőröket is szívesen „megtérítené”. Az idillbe azonban nem várt üröm vegyül, amikor kiderül, hogy Nancy, akivel közben összeköltözött, olyannyira komolyan gondolja a hippiséget, hogy megveti a monogámiát, valamint Harold lakásába egyre több léhűtő szédelgőt invitál meg, elvégre „ami a miénk, az mindenkié”. Vajon meddig bírja elviselni Harold a saját vadonatúj életét? Lehet, hogy ismét váltani támad kedve?
Hippik akcióban: Leigh Taylor-Young és Peter Sellers
1968-ban került a mozikba a nálunk előszeretettel „hanyatlónak” titulált nyugaton az I Love You, Alice B. Toklas, amelyet az Amerikai Filmakadémia 2000-ben beválasztott minden idők 500 legjobb amerikai vígjátéka közé. Noha a keleti tanokkal rokonszenvező hippi mozgalom elsősorban a szüleiktől elhidegülő és egy izgalmasabb, szeretetteljesebb és úgy általában tartalmasabb élet reményében kommunákba tömörülő dologtalan tizen- és huszonévesek 1960-as évekbeli „dilijeként” vonult be a köztudatba, annak idején számos, a lét értelmét hiába kereső felső középosztálybeli 30-ast is beszippantott (a sima középosztálybeliek közül csak keveset, mert őket nem vonzotta túlzottan annak lehetősége, hogy fáradságos munkával megkeresett pénzüket asztrológusokra, tantratanárokra és LSD-re költsék). Harold Fine is az utóbbiak táborát erősíti, és bár csupán fiktív alak, biztosak lehetünk afelől, hogy a valóságban is számos hasonmása akadt. Az I Love You, Alice B. Toklas remekül mutatja be, miért lélekőrlő az a fajta biztonságos és eseménytelen élet, amelyből Harold „szökni” próbál, és azt is, hogy a tucatlét helyébe lépő színpompás hippi katyvasz ugyanannyira csalóka és művi, mint a sokat emlegetett nagy büdös Amerikai Álom.
A Ford, amely híven tükrözi, miről is szólt 1968
Az I Love You, Alice B. Toklas története egy forgatókönyvíró páros, Paul Mazursky (Koldusbottal Beverly Hills-ben) és Larry Tucker (Alex Csodaországban) fejéből pattant ki. Mazursky és Peter Sellers (sokak szerint minden idők legjobb brit komikusa, A Rózsaszín Párduc-filmek ikonikus Clouseau felügyelője) az Estély habfürdővel (The Party, 1967) Los Angeles-i forgatásán találkozott először, és a színész rögtön „vevőnek” bizonyult a forgatókönyvírás mellett rendezéssel is foglalkozó Mazursky legújabb filmtervére: érezte, hogy Harold Fine szerepe parádés jutalomjátékot biztosíthat számára. Sellers már másnap reggel felhívta megkörnyékezőjét, és kijelentette, hogy elvállalja a feladatot, ráadásul már azt is tudja, kivel szeretné megrendeztetni a filmet: Federico Fellinivel. Mazurskynak elkerekedett a szeme a hír hallatán, nem igazán tudta elképzelni ugyanis, hogy a velejéig olasz Fellini simán kiráz majd a kisujjából egy tipikusan amerikai és teljesen hiteles szatírát a hippi szubkultúra szélsőségeiről. Miután sikerült lebeszélnie Felliniről, Sellers újabb meghökkentő javaslatot tett Mazurskynak a direktor személyére vonatkozóan: kérjék fel a skandináv nyomasztás mesterét, Ingmar Bergmant, akiben biztosan elveszett egy vígjátékgyáros géniusz, és alapos kutatómunkával meg lehetne találni. Miután Mazursky az előzőnél is őrültebb felvetést szintén kiverte Sellers fejéből, a színész közölte vele, hogy akkor viszont rendezze meg ő maga a filmet. Mazursky beleegyezett, ám nemsokára át kellett adnia a stafétát Hy Averbacknek, ugyanis Sellers a fejébe vette, hogy a felesége, Britt Ekland svéd színésznő, félrelépett Mazurskyval. A forgatókönyvíró hitetlenkedve mesélte el a vádat ügynökének, Freddie Fieldsnek:
Azt mondtam Freddie-nek: „Egy ujjal sem nyúltam soha Britthez, nem tudom, Peter honnan vette ezt a képtelenséget. Talán azért orrolt meg rám, mert megmondtam neki, hogy egy rakás szarnak tartom a Bobo című szörnyű komédiáját? Mire Freddie: „Jól sejted, Paul. Ez ugyanakkora sértés számára, mint ha megbasztad volna a feleségét.”
„Neked is adjak egy fűlegalizációs kitűzőt, drágám?” Peter Sellers és Leigh Taylor-Young forgatási szünetben
Az I Love You, Alice B. Toklas-t 1967 decembere és 1968 januárja között forgatták, Sellers pedig már a munkálatok kezdetén meglepő dolgot indítványozott: úgy vélte, a film kulcsjelentének számító hasissütis tivornyát (minden idők egyik legkacagtatóbb filmes alapvetését) csupán akkor fogják meggyőzően előadni a színészek, ha a valóságban is megtapasztalják, milyen érzés édességet majszolva kiütni magukat. Ezért a jelenet szereplőit (és még jó néhány delikvenst) meghívta Beverly Hills-i otthonába egy kis házimozizásra és nem kevés hasistöltelékű brownie elfogyasztása céljából. A Sellers exmenyasszonyát alakító Joyce Van Patten nem tiltakozott, ám a Sellers apját játszó Salem Ludwig és az anyját megformáló Jo Van Fleet nem kívánta kivenni a részét az illegális mókából: Van Fleet azzal mentette ki magát, hogy allergiás a kenderfélékre, Ludwig pedig kijelentette, hogy szerinte egy színész azért színész, hogy bódultság nélkül is el tudjon játszani egy bódultat. Úgyhogy sem Van Fleet, sem Ludwig nem jelent meg Sellers rögtönzött hasispartiján.
A sütik által legyőzött jegyespár: Peter Sellers és Joyce Van Patten
Másnap reggel Sellers roppant idegesen érkezett a stúdióba, és amint munkába állt, kirobbant belőle a feszültség: Van Fleet és Ludwig vérig sértette azzal, hogy nem volt hajlandó betépni vele, és hamarosan azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a forgatást. Van Fleet annyira szívére vette, hogy ekkora veszélybe került miatta a film sorsa, hogy azonnal konzultálnia kellett a pszichológusával, Ludwig pedig megpróbálta jobb belátásra bírni a tomboló komikust. Sellers végül hajlandó volt folytatni a munkát, de csak azzal a feltétellel, ha elintézik, hogy minél kevesebb alkalommal szívjon egy levegőt Van Flettel és Ludwiggal. Így aztán a legendás családi hasisvacsora képsorainak nagy részét úgy rögzítették, hogy Van Fleet és Ludwig szövegét és reakcióit külön vették fel, majd összevágták őket a Sellerst mutató felvételekkel.
Leigh Taylor-Young nem csak a filmvásznon látszott felszabadult nőnek
Peter Sellers egyébként egy másik otthoni hasispartit is szervezett a forgatás idején: erre barátait és az I Love You, Alice B. Toklas női főszereplőjét, a hippilány Nancyt alakító Leigh Taylor-Youngot hívta meg, ugyanis bár beteges féltékenységével szinte őrületbe kergette a feleségét, Britt Eklandot, ő maga cseppet sem igyekezett hű maradni házastársához, és úgy döntött, a tudatmódosító brownie-k segítségével kerül majd közelebb bájos filmbéli partneréhez. A buli tetőpontján az egybegyűltek Sellers tervei szerint A bikaborjak (I vitelloni, 1953) című Fellini-szatírát bámulva „szálltak” volna el, ám már javában folyt a drogfogyasztás, amikor befutott a film kópiájának beszerzésével megbízott csicska, és közölte, hogy nem sikerült „felhajtania” A bikaborjakat, úgyhogy a Producerek (The Producers, 1967) című új filmet hozta helyette. Sellers éktelen haragra gerjedt a hír hallatán, Paul Mazursky felesége pedig azzal próbálta elvonni a figyelmét, hogy elkezdte kínálgatni spagettivel. Sellers száját aznap este, gyerekes hisztériája közepette hagyta el az a mondat, amely már másnap szállóigévé vált Hollywoodban:
Nem kérem azt a kurva spagettit, A bikaborjakat akarom!!!
Peter Sellers, amikor még úgy nézett ki, mint Jerry Edmonton, a Born To Be Wild-ot jegyző Steppenwolf dobosa
A színész végül beleegyezett, hogy megtekinti a Mel Brooks által rendezett Producereket, és annyira viccesnek találta, hogy szinte halálra röhögte magát rajta, akárcsak a vacsoravendégei. A kiváló hangulat megteremtéséhez természetesen jócskán hozzájárult az ipari mennyiségű hasissüti. Sellers visszaemlékezése szerint:
Úgy nevettem a Producereken, hogy megfájdult a hasam, ezért kikúsztam a budira, ott viszont elbóbiskoltam. Amikor úgy két órával később magamhoz tértem, a többiek még mindig kacagtak pár szobával arrébb. Azt gondoltam: Ez aztán a film! Epikus hosszúságú, de végig mulatságos! Amikor visszatértem a nappaliba, akkor vettem észre, hogy a film rég véget ért, és a vendégeim az üres vászon előtt ülve kacarásztak tovább azon, amit elképzeltek: a valóságban már nem ment a film, de az elméjükben viszont még mindig pergett. A hasispartim tökéletesen sikerült.
Peter Sellers a világ legszőrösebb John Lennon-imitátoraként
Sellers másnap reggel, immár színjózanon sorra hívta a kritikusokat és a mozitulajdonosokat, hogy a Producerekről áradozzon nekik. Nagyrészt neki és önzetlen hírverői munkájának köszönhető, hogy a kezdetben hűvösen fogadott filmet felkapták a forgalmazók, és ezt követően hatalmas kasszasikert könyvelhettek el általa.
Leigh Taylor-Young nem kamujointra gyújtott rá a filmben
1980-ban Sellers a Rolling Stone popkulturális magazinnak adott interjújában azzal kérkedett, hogy az I Love You, Alice B. Toklas-ban a hippi korszak két nagy ideológusa, Allen Ginsberg költő és Timothy Leary pszichológus is szerepelt volna, méghozzá úgy, hogy a velük készült „dokumentarista jellegű” interjúkat belevágják a kész filmbe, de erre végül a stúdió maradi fejesei nem adtak engedélyt. Mint később kiderült, a Sellers által emlegetett merész tervről érdekes módon senki sem tudott rajta kívül − még Ginsberg és Leary sem −, úgyhogy igen valószínű, hogy a zseniális komikus csupán unta az interjút, és kicsit ki akarta színesíteni.
Ökörködés a forgatáson: Leigh Taylor-Young és Peter Sellers
Az I Love You, Alice B. Toklas a legjobb hippi témájú vígjáték, amely valaha készült, Peter Sellers pedig kimagaslóan nagyot alakít benne. Mindenkinek ajánlom, aki könnyed, de mégis intellektuális szórakozásra vágyik, valamint azoknak is, akiket vonz az 1960-as évek végének hangulata, divatja és kulturális öröksége.
Útban egy új(abb) élet felé: Peter Sellers márpedig nem házasodik!
Ráadás:
Az I Love You, Alice B. Toklas Elmer Bernstein (A hét mesterlövész) által komponált remek főcímdalát a Harpers Bizarre nevezetű klasszikus hippi együttes adta elő.
