Angela Kincaid, a prostituáltból lett kanadai pincérnő keményen dolgozik azért, hogy eltartsa újszülött gyermekét, akit férje távollétében hozott világra. A korai háborúból hazatérő apának, Benjaminnek azonban esze ágában sincs elhinni, hogy Angela az ő fiát szülte meg, nem pedig az állítólagos szeretőjéét. Benjamin a katonai szolgálata előtt a helyi keresztapának, Hogannek az alkalmazásában állt, és leszerelése után is neki akar dolgozni: azonnal kap is tőle feladatot; egy esedékes fegyverszállítmányt kell átvennie. A magát megcsaltnak képzelő Benjamin bosszúra szomjazik, és ráveszi Hogant, hogy raboltassa el Angela gyermekét, akit aztán nevelőszülőknek adnak.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Angela pontosan tudja, kik állnak az aljas tett mögött, és névtelen telefonálóként közli a rendőrséggel Benjaminék fegyverbizniszének a helyszínét. Angela férje 20 évre rács mögé kerül, Hogan viszont megússza a letartóztatást, és tovább prosperál a maga mocskos szakterületén. Angela végül étteremvezetővé küzdi fel magát, ám egy nap az élete drasztikus fordulatot vesz: az éttermébe betoppan egy újdonsült húsfuvarozó fiú, Jean Lebrecque, akibe egy szempillantás alatt beleszeret. Szerencsétlen asszony nem sejti, hogy a saját halottnak hitt fiáról van szó, így örömmel kezd viszonyt vele. Benjaminnek időközben letelik a büntetése, és szabadulása után bosszúszomjasabb, mint valaha…
1975 és 1982 között Kanadában igencsak dívott az úgynevezett „tax shelter filmezés”, ugyanis egy 1975-ös törvénynek köszönhetően az ide érkező külföldi alkotók a filmjeik teljes készítési költségét le tudták írni az adójukból. Ennek köszönhetően megannyi, többnyire nemzetközileg ismert sztárszereplőket felvonultató, ám igen alacsony költségvetésű koprodukciós alkotás született az országban. Ezek aztán szinte rögtön a süllyesztőbe pottyantak a bemutatójuk után, mivel az illetékesek egy centet sem költöttek a promóciójukra: az adóügyi funkciójuk ellátását követően többé nem volt szükség e művekre, amelyek között számos érdekfeszítő akad. A tax shelter éra egyik terméke a Montréal lepukkant külvárosi részein forgatott 1977-es Angela is, amelyet a stáblistára ki sem írt társproducer, Carlo Ponti hozott össze sztárneje, az 1934. szeptember 20-án született Sophia Loren számára pusztán a célból, hogy ezáltal könnyítsen a saját adóterhein (érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az évben indult Lorenék ellen az a hatósági eljárás, amelynek folyományaként a színésznőnek végül rövid időre börtönben kellett vonulnia a férje által az ő nevében elkövetett adócsalás miatt).
Sophia Loren és a stábtagok az Angela forgatásán
Az Angela nem más, mint a klasszikus ókori Oidipusz-mítosz sokadik feldolgozása. A saját fiába beleszerető erős asszony tragédiájának költségtakarékos és a 20. század második felébe helyezett verzióját Pontiék egy ukrán származású amerikaival, Boris Sagallall (Szabadíts meg minket a kapzsiságtól!) rendeztették meg, aki csupán néhány alkalommal merészkedett mozifilmes „vizekre” – leghíresebb munkája e téren az 1971-es Az Omega ember, amelyben Charlton Heston irtja lelkes konzervatívként a cseppet sem békepárti posztapokaliptikus hippiket.
A rohadék és az áldozat: John Vernon és Sophia Loren
Benjamin Kincaidet, a gengszterkedő és felháborítóan nagy barom férjet John Vernon (Sweet Movie) formálta meg. Az erőszakos és fenyegető kisugárzású figurákra szakosodott kanadai színész az USA-ban csinált karriert olyan filmek révén, mint az Alfred Hitchcock rendezte Topáz (1969) vagy a Clint Eastwoodnak kasszasikert hozó Piszkos Harry (1971). Vernon épp egy szintén Lorennel készített film forgatásáról esett be az Angeláéra: Ettore Scola mesterművében, az Egy különleges napban ő alakította az olasz díva arrogáns és hűtlen férjét. Ennek hatására gondolhatták úgy a vérfertőző kanadai dráma kiötlői, hogy ha már Vernonnak korábban jól ált a közönyös bunkó szerepe Loren oldalán, jól mutat majd mellette brutális bunkóként is. A kitűnő színész természetesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Angela közli Hogannel, miféle embernek is tartja őt: Sophia Loren és John Huston
Hogan, az egész nap csak fekete testőrével társasjátékozó maffiafőnök szerepét John Huston (Bombanőkre vadászó óriáspolip + Kínai negyed), A Sierra Madre kincsének Oscar-díjas rendezője kapta. Huston Orson Welleshez hasonlóan saját „szívügy” projektjei finanszírozása végett vállalt filmszínészi feladatokat – valamint azért, hogy az így keresett pénzből rengeteget ihasson és füvezhessen. Vernon és Loren 30 körüli házaspárt játszanak a film elején, majd legalább 20 évet ugrunk előre az időben, hogy bekövetkezzék az a bizonyos incesztuózus viszony. A két színész egy hajszálnyit sem öregszik a filmben, mindkét „felvonásban” − valós életkoruknak megfelelően − a 40-es éveikben járónak tűnnek, ami melléfogásnak titulálható, ám megbocsátható. Huston esetében viszont az a döntés született, hogy a viharvert arcú és káros szenvedélyei miatt 100 évesnek látszó 71 éves színész az 1950-es években játszódó jelenetekhez fesse be a haját feketére, így aztán először festett fekete hajú matuzsálemnek néz ki, majd festetlen hajúnak. Amikor a magát felszarvazottnak vélő Vernon dühödten beszámol Hustonnak a távollétében született gyerekről, Johnunk így bölcselkedik:
A francnak vettél el olasz származású nőt. Azok mind csalfák. Inkább választottál volna egy francia felmenőkkel rendelkezőt. Azok hűségesek.
Hogy miért gondolja úgy egy montréali maffiózó, hogy a kanadai hideg hatékonyabban öli ki a nemi késztetéseket egy fehérmájú francia nőből, mint egy tűzrőlpattant olaszból, arról fogalmam sincs…
Elátkozott szerelmesek: Steve Railsback és Sophia Loren
Miután Carlo Pontinak csak kínkeserves ígérgetéssel és fenyegetőzéssel sikerült visszaszereznie Lorent Cary Granttől, akibe a színésznő közös amerikai filmjük, a Büszkeség és szenvedély (1957) forgatásán szeretett bele (méghozzá szenvedélyesen), igyekezett gondoskodni arról, hogy a felesége lehetőleg olyan férfipartnerekkel dolgozzon, akik nem az „esetei”. Noha Loren legfőbb filmbéli kedveseit a jelentős nőcsábász hírében álló Marcello Mastroianni játszotta el, Ponti tőle nem tartott, ugyanis a felesége és a színész között egyedül a mozivásznon működött a „kémia”, a magánéletben csupán kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt. Ha az Angela férfi főszerepét egy lenyűgözően jóképű fiatal korabeli sztár kapja, Pontinak ismét lett volna oka az aggodalomra, de a sors kegyesnek bizonyult, és Jean Lebrecque-t a perverz vágyakat tükröző fizimiskájú Steve Railsback játszotta el.
Steve Railsback Charles Mansonként az 1976-os Helter Skelterben
Steve Railsback 1976-ban, a Charles Manson és hívei perét feldolgozó tévés dráma, a Helter Skelter kapcsán futott be, amelyben ő alakította az őrült szektavezért, méghozzá olyan átütő erővel, hogy rögtön második Anthony Perkinst csinált magából: aki látta Mansonként, az onnantól fogva csak így tudott gondolni rá, ahogy Perkinst nézve is mindig azt várjuk, mikor bújik elő belőle megint Norman Bates. Amikor Loren Angelája először pillantja meg Railsback immár felnőtt Jeanját, a legény egy méretes húscupákot cipel a vállán a hűtőkocsiból az étterem konyhájába, és a legcsábosabb sorozatgyilkosi mosolyával teszi fel a kérdést:
Hová kéri, asszonyom?
Az alkotók ezt végtelenül drámainak és a „szerelem első látásra” tézis eklatáns példájának szánták, ám Railsback „szektavezéri” kisugárzása miatt az ominózus mondat horrorisztikusan pornográf színezetet ölt.
John Huston a stáb tagjaival... és füves cigi helyett szivarral
Ha képesek vagyunk túltenni magunkat a casting okozta sokkon – a markánsan férfias külsejű Vernonnak és a genetikai csoda Lorennek sosem születne olyan „érdekes” fejű gyermeke, mint Railsback, valamint egy Loren még akkor sem búja ágyba egy Railsback-szerű „potenciális Mansonnal”, ha történetesen több üveg whiskyt is benyakalt a megismerkedésük előtt Huston táraságában −, a hiányos költségvetésen és az olykor egyenesen szocreál módon lehangoló montréali környezet látványán, egy megindító tragédiát kapunk. Loren nem tud rosszul játszani, és a többiek is megtesznek minden tőlük telhetőt (a mellékszerepeket – a Huston testőrét megformáló amerikai Ji-Tu Cumbuka kivételével − kanadai színészek alakítják), így az Angela néhány valóban szívszorító pillanattal ajándékozza meg a nézőit.
Veszedelmes viszony, amely tragédiához vezet: Steve Railsback és Sophia Loren
A vérfertőzés témaköre viszolygást keltő, ám Loren és Railsback többször is képesek olyan érzelmi pluszt vinni a közös jeleneteikbe, amely részvétet és rokonszenvet ébreszt az általuk életre keltett elátkozott pár iránt. Az a pillanat például, amikor Railsback egy szexi vörös ruhával lepi meg Lorent, a köztük lévő (ám számukra nem nyilvánvaló) rokoni viszony miatt exploitation filmbe illően hatásvadász és ízléstelen is lehetne, ám Loren ezúttal is méltósággal és bájjal oldja meg a feladatát, és egy olyan jobb sorsra érdemes asszonyt mutat meg nekünk, aki akkor kap az életében először gyengédséget és törődést, amikor a saját fia udvarol neki. Nem az Angela a legjobb film, amelyben Sophia Loren valaha szerepelt, de a művésznő rajongóinak és azoknak is merem ajánlani, akik a kanadai mozgóképes művek hűvös és „európaias” realizmusát részesítik előnyben Hollywood álomgyári rózsaszín ködével szemben.
Ráadás:
Sophia Loren 1977-ben
Sophia Loren egyetlen alkalommal vállalt filmbéli meztelenséget: egy 1951-es vígjátékban, az Era lui… sì! sì!-ben
