Ismerd meg a legjobb régi zsánerfilmeket!

RETROKULT

RETROKULT

Franco Nero, a rettenthetetlen cápavadász

Il cacciatore di squali / The Shark Hunter (1979)

2021. május 06. - Teakbois

Noha 1979-et írunk, a megnevezetlen karibi szigeten éldegélő Mike Di Donato úgy néz ki, mintha képtelen lenne szakítani azzal az imázsával, amelyet még 1969-es Woodstocki Fesztivál kedvéért alakított ki. A békés hippi remetét sejtető külső azonban csalóka: Mike rettenthetetlen cápavadász, aki különféle módszerekkel ritkítja a tengeri ragadozók állományát, legyakrabban azonban egy szál késsel szeret szembeszállni velük. Ha Mike-unk éppen nem Spielberg kedvenc halait mészárolja, egymaga kiszórja a törzshelyének mondható kricsmiből a rossz magaviseletűeket, vagy kényelmesen elhentereg csinos latino barátnőjével. Szőke loboncos hősünknek azonban hamarosan búcsút kell intenie az idillien macsó hétköznapoknak, ugyanis gyanús alakok érkeznek az ő kis édenébe, akik egy olyan elsüllyedt repülőgépet keresnek, amelynek fedélzetén egy széfben 100 millió dollár várja, hogy megkaparintsák. Mivel a roncs közelében hemzsegnek a cápák, a válogatott nehézfiúk Mike-ot szemelik ki idegenvezetőnek, neki azonban megvannak a maga tervei – már jó ideje a mesés vagyon „felszínre hozásán” fáradozik, és vicceskedő segédjén kívül senkivel sem kíván osztozkodni a zsákmányon. Ki ez a mogorva cápavadász, mi szél hozta erre az isten háta mögötti szigetre, és milyen sötét titkot rejt a múltja?

the_shark_hunter.jpg

Az 1938. július 29-én született római Enzo G. Castellari filmkészítő családban jött világra: Apja Marino Girolami, aki a bokszkesztyűt cserélte rendezői székre, nagybátyja pedig Romolo Guerrieri, aki ugyanolyan műfajokban direktorkodott, mint később az unokaöccse. Az apja nyomdokain haladó Castellari is bokszolóként kezdte, ám végül ő sem tudott ellenállni a mozi csábításának. 1966-ban indult a rendezői pályafutása, amelynek során nem szégyellt ihletet meríteni amerikai vagy hazai kollégái alkotásaiból, sőt attól sem kínozta a lelkifurdalás, ha egyenesen szemérmetlenül leutánozta a műveiket. Első filmjei olcsó, de jövedelmező spagettiwesternek voltak, amelyek közül a Jöttem, láttam, lőttem (I tre che sconvolsero il West, 1968) Magyarországra is eljutott, fő westernje, a legjobb olasz cowboyfilmek közé tartozó 1976-os Keoma pedig hazánkban is nagy népszerűségnek örvend.

mv5bmtq3mzkwotywov5bml5banbnxkftztcwntmymtqwoa_v1.jpgEnzo G. Castellari 

Castellari megpróbálkozott a giallók (a Sherlock Holmesnak való bűnügyeket szexi szituációkkal és véres erőszakkal ötvöző tipikus olasz krimik) zsánerével a Hideglelős rettegés (Gli occhi freddi della paura, 1971) révén, majd a habkönnyű komédiákéval is A sors keze (Ettore lo fusto, 1972) forgatásakor, de hamar kiderült, hogy egyik sem az ő terepe. Amiben Castellari kimagaslót tudott alkotni, az az akciófilmek műfaja volt: leghíresebb műve, a II. világháború idején játszódó 1978-as The Inglorious Bastards (olasz címe Quel maledetto treno blindato) is egy robbanásokban és géppuska-ropogásban gazdag eposz, amelyet egy bizonyos Quentin Tarantino annyira megkedvelt, hogy 2009-ben (néhány betűnyi különbséggel) ugyanilyen címmel készítette el saját „amerikaiak a nácik ellen” típusú filmjét.

inglorious-bastards-poster.jpg

Enzónkat 1973-ban hozta össze első ízben a jó szerencse kedvenc színészével, Franco Neróval, akiről később ezt nyilatkozta:

Francóval annyira bírjuk egymást, hogy legszívesebben folyton együtt dolgoznánk.

A karizmatikus, a helyét bármilyen filmben megálló és a nyaktörő kaszkadőrmutatványok egy részét is magára vállaló Neróval készítette el Castellari a La polizia incrimina la legge assolve (1973) című kemény zsarufilmet, amely akkora sikert aratott, hogy megannyi egyéb rendezőt is hasonlók gyártására inspirált. Castellarin a másolói ösztön leginkább a ’80-as években hatalmasodott el: ekkoriban forgatta a John Carpenter-féle Menekülés New Yorkból mintájára összetákolt posztapokaliptikus 1990: I guerrieri del Bronx-ot (1982) és folytatását, a Fuga dal Bronx-ot (1983). Legpofátlanabb „copycat” húzásának azonban az 1981-es The Last Shark (L’ultimo squalo) minősül, amely nem más, mint Steven Spielberg 1975-ös sikerfilmjének, a Cápának kis költségvetésű újrázása. A két mű közötti hasonlóságok oly mértékben nyilvánvalóak voltak, hogy a Cápa jogait birtokló Universal Stúdió beperelte Castellariékat, akiknek ezt követően minden moziból „el kellett takarítaniuk” az utánzás jegyében fogant produkciójukat. Mielőtt azonban más hátuszonyával ékeskedett volna, Castellari készített egy ízig-vérig olasz cápamesét is, méghozzá a régi jó baráttal, Franco Neróval karöltve.

shark-hunter.jpg

Franco Nero, akinek szigonyától minden cápa retteg

Az 1979-ben forgatott Cápavadász (Il cacciatore di squali) ötlete Enzo Doria producer fejéből pattant ki, ám a főszereppel megkínált Nero hallani sem akart róla, hogy Doria maga rendezze a filmet, úgyhogy felhívta Castellarit, aki azonnal igent mondott, amikor felkérte a rendezői feladatok elvégzésére. Helyszínül a Mexikóhoz tartozó Cozumel festői szigetét választották, ám a repülőjegyek megvásárlásával és a gázsik kifizetésével Doria el is költötte a rendelkezésére álló pénzt. Így hát a kellékek és a jelmezek terén rögtönözni kellett: a színészek a saját ruháikban szerepeltek, sőt még a cápagyilkos szőke fürtjeire sem költöttek egy árva lírát sem. Franco Nero – aki úgy vélte, hogy egy valamirevaló karibi cápavadász csakis hosszú, virággyermeki séróval lehet hiteles – nem sokkal a nagy utazás előtt szépen elment egy barátnőjéhez, és kölcsönkért tőle egy kevésbé mutatós parókát.

tumblr_osu7hqcekk1snghrzo1_640.jpg

Kemény fickó kölcsönkért hajjal

A Cápavadász eredeti forgatókönyvét Alfredo Giannetti írta, aki korábban Oscar-díjat nyert a Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli nevével fémjelzett tragikomédia, a Válás olasz módra (Divorzio all’italiana, 1961) kapcsán. Ám a soknemezetiségű szereplőgárdából csak kevesen beszéltek olaszul, így a szövegkönyvet le kellett fordítani angolra. A fordítás annak rendje és módja szerint elkészült, megannyi példányt nyomtattak belőle, ezeket pedig a Cápavadász Gómez kapitányát alakító spanyol színész, Eduardo Fajardo hozta egy táskában Mexikóba… Azaz csak hozta volna, mert a táska Fajardo gépének landolása után nem került elő. Egy hollywoodi megasztárokat felvonultató amerikai produkció gárdáján ekkor kétségtelenül úrrá lett volna a szívrohamot indukáló pánik, az olaszok viszont már rég hozzászoktak, hogy náluk egy film csak felettébb ritkán készül forgatókönyv alapján, így aztán végigimprovizálták az egész forgatást, magukkal „rántva” nem olasz kollégáikat is. A rögtönzött szövegeket az amerikai szereplő, Michael Forest fordította le menet közben és adta sietve a társai „szájába”. Speciális effektusokra költhető pénz híján Castellariék igazi cápákkal dolgoztak, méghozzá nem épp állatbarát módon (a képsorok alapján azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a kaszkadőrök olykor valóban megölték őket). Franco Nero visszaemlékezése szerint: 

Este mind elmentünk cápákat fogni, amiket aztán bedobtunk egy ketrecbe, ami a mólóról lógott a vízbe. Reggelre szerencsétlen halak már félholtak voltak, így nem jelentettek veszélyt senkire, nyugodtan forgathattunk velük.

mv5byjy4mjq5mtqtyjuwns00otuzlwexzdatzme5otfjzjq5mzc4xkeyxkfqcgdeqxvymtq3njg3mq_v1.jpg

A Cápavadász zenéjét Guido és Maurizio De Angelis szerezte. A számos Bud Spencer + Terence Hill opuszhoz muzsikát komponáló testvérpárnak esze ágában sem volt feszültségkeltő hangmontázzsal növelni a film vonzerejét, magasról tettek az elvárásokra – vagy pusztán annyi történt, hogy eddigre már menthetetlenül „elbádszpenszeresedtek”… Franco Nero ennek köszönhetően vagy roppant vérpezsdítő diszkózenére cserkészi be uszonyos áldozatait, vagy pedig olyan muzsikára ontja vérüket, amely egyenes ági leszármazottja a Különben dühbe jövünk jellegzetesen bohókás főcímdalának. De Angelisék többször is elsütik a filmben ugyanazt a dizsis tételt: ez szól például ama emlékezetes üldözés alatt is, amikor Franco Nero először autóval, majd futva, végül pedig kisrepülővel kergeti az osztrák Werner Pochath által játszott aljas bűnözőt.

A Cápavadász Magyarországon is felbukkant a VHS-korszakban. Franco Nero tényleg frankó színész, a kazetta forgalmazói viszont olyannyira annak tartották, hogy ezt a sztár nevének átalakítása révén is érzékeltetni akarták. (Hogy a papírpénzből miféle alkímiai eljárással varázsoltak aranyat, mire a film hazánkba érkezett, arról fogalmam sincs.)

sharkhunter.jpg

A német VHS-kiadás címe igazi trash popkult remeklés… Ha már Franco Nero anno az 1966-os Django szófukar revolverhőseként híresült el, nyugodtan le lehetett húzni akárhány bőrt a témáról − így vált Cápavadász Mike a Dzsungel Dzsangójává. Az, hogy az őserdei Dzsangó dzsungelbe még tanulmányi kirándulás céljából sem megy el a filmben, hanem inkább a cápákat pusztítja a nyílt tengeren, vagy part menti matrózkocsmákban balhézik, a parádés cím kiötlői közül senkit sem zavart. Ne zavarjon hát minket sem, hanem élvezzük kedélyes szívű trash fanatikusok módjára a Cápavadászt, amely könnyed retro kikapcsolódást nyújt mindazoknak, akik rá tudnak hangolódni.

mv5bnjezztc4zmitnzbhmc00mtnhlwe1mzmtmtm0ogm2njrknmuwxkeyxkfqcgdeqxvymtq3njg3mq_v1.jpg

Ráadás:

A filmben Enzo G. Castellari saját magának is adott egy szerepet: hidegvérű bérgyilkost alakít, aki alaposan helybenhagyja Franco Nerót, sőt egy pocsolyában is meghempergeti.

vlcsnap-2021-05-05-23h48m33s906.png

A bejegyzés trackback címe:

https://retrokult.blog.hu/api/trackback/id/tr6116625686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.05.06. 08:31:20

Na, ezt se láttam még.

Tolve 2021.05.06. 10:00:42

Nézzük, mit írnak a lapok az egyik kedvencemről :)

Lehet, hogy a The Last Shark gátlástalan másolat lett, ez viszont messze nem az: megteremti a saját atmoszféráját, amelyben óriási szerepe van a lágyabb De Angelis-dallamoknak, csak úgy sportból is szoktam hallgatni az ehhez a mozihoz szerzett talpalávalót. A puszta kézzel vagy késsel cápát fogó hippi-Nero nélkül már nem is tudnám elképzelni az olasz zsánerfilm nyerő évtizedének végét.

Castellarinál szóba kerültek a műfaji útkeresés állomásai: a Hideglelős rettegés se nem jobb, se nem rosszabb, mint egy átlagos kevés szereplős giallo, A sors keze viszont igazán érdekes kísérlet: a trójai legendakör szereplői vonulnak fel (Homérosztól kapott nevüket is megtartva), az idő és a helyszín viszont a 20. század, Róma külvárosa és ott is leginkább egy bordély, Trója bevétele helyett a cél is kevésbé magasztos: némi ingatlanspekuláció. Giancarlo Giannini Odüsszeuszként a bordély földszintjén működő bár csaposa, félig-meddig narrátor, Vittorio De Sicától Vittorio Capriolin, Luciano Salcén, Rosanna Schiaffinón és az itt is emlegetett Michael Foresten át a "címszereplő" Hektort (eredeti cím: Ettore lo fusto) alakító Philippe Leroy-ig sok-sok ismerős arc jön szembe. Talán a Sylvester Stalloné-s Oscarral lehetne távoli rokonságba hozni... mindenesetre elég egyedi darab, ha nem is tökéletesen sikerült. Szinkronizált változatát a tv2 adta igen közönségbarát módon egy hétköznap délután, még 1999-ben. A feltehetően kiválóan sikerült szinkron (iszdb.hu/?szinkron=29316) miatt is nagyon ekresem a magyra nyelvű változatot, eleddig hiába. :(

Magyar VHS-kiadás: ne bántsuk a Fórum kiadót, sose voltak a legélesebb kés a fiókban, ez a Franko Neró-zás is a korai Windows-stílusban fogant borítóikon megfigyelhető megmosolyogtató bakik egyike - megvan tőlük Az Alagut (igen, Alagut) című film is, melynek eredeti címe: the Tunnel (Hát ott is rövid az u, nem? Mé', mé' mos' mi van?).
Német VHS-kiadás: erről tényleg érdemes lenne egyszer egy külön írást összehozni, mert amit a német VHS-kiadók műveltek címadás (meg olykor borítótervezés) terén, az finoman szólva is botrányos. Most nem a szinte mindenki által ismert Der Profi 2-vel példálózok: Lino Ventura A bajkeverő című filmje olyan nagy siker lett náluk is Der Filzlaus címen, hogy egy ennél két évvel korábban készült, sztorijában semmilyen kapcsolódási pontot fel nem mutató másik szerepét Der Filzlaus kehrt zurück címen hozták VHS-forgalomba (eredetileg Fantasia chez les ploucs, Ventura, Jean Yanne, Mireille Darc bolondoznak a Las Vegas melletti sivatagban). Slusszpoén, hogy "a bajkeverő" az 1973-as filmben nem Ventura volt, hanem Jacques Brel karaktere, aki az 1971-es ""folytatás"" forgatásának még a közelébe sem szagolt. Fantasztikus, milyen inkompetenciával lehetett VHS-t kiadni régen, magáról a filmről elég volt a legfelületesebb információval rendelkezni :D

Sok beszédnek ez már az alja, lényeg a lényeg: Castellari, Nero, Fratelli De Angelis külön, de együtt még inkább cool lények! Köszönöm az írást.

Teakbois 2021.05.06. 12:06:26

@gigabursch: Érdemes megtekinteni. Jó szórakozást! :)

Teakbois 2021.05.06. 12:09:04

@Tolve: Köszönöm a remek megnyilatkozásodat! Franco Nero egyre gyakrabban bukkan fel majd a MovieCops blogon.

Field64 2021.05.06. 17:17:29

@Teakbois:

Ami engem illet, ezek várhatók:

Mint a bagoly nappal, A neretvai csata, Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek, A Kos fekete napja, Vakáció, Drop-out, A vizsgálat lezárult, felejtse el!, Mussolini végnapjai, Senza ragione, Győzelmi induló, A Kobra napja, Nőrablás, A szalamandra.

wmitty 2021.05.07. 07:54:32

Érdekes, hogy emberünk, vagyis "Franko Néro" egy másik korabeli trash műalkotásban is szőke parókával szerepel... mint Jézus! Csak míg ott ez, nyugodtan mondható, jól áll neki - itt, hát, inkább nevetségesnek tűnik. (A fenti képek alapján.)

Teakbois 2021.05.07. 08:05:07

@wmitty: Úgy vélem, a Giulio Paradisi által rendezett, Stridulum című és szintén 1979-es filmre gondolsz, amelyet Kozmikus látogatók címmel forgalmaztak Magyarországon. Abban tényleg sokkal jobb Nero szőke parókája, valószínűleg nem sajnálták rá a pénzt. :) Erről a filmről is olvashatsz majd e blogon ismertetőt.

wmitty 2021.05.07. 15:41:01

@Teakbois: igen!
Egy fura film, felerészben abszolút Zs-kategóriás atom-hülyeség, primitív ezoterikus trash-sci-fi - másrészt valami miatt mégis rettentően megkapó, már-már elgondolkodtató, de mindenképpen emlékezetes darab. Valahogy olyannak látom, mint ha a Michael Mann-féle Az erőd "testvérfilmje" volna, az is hasonló élmény. Valami megfoghatatlan tényező révén ezek kiemelkednek a saját kategóriájukból, és időről időre az ember eszébe jutnak, miután látta, akár évtizedeken át...

gigabursch 2021.05.08. 10:32:30

Sajnos online nem találom a filmet magyarul.

:-(
süti beállítások módosítása