Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ismerd meg a legjobb régi zsánerfilmeket!

RETROKULT

RETROKULT

Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő

Eva nera / Black Cobra Woman (1976)

2022. január 28. - Teakbois

A különc Judas Carmichael ifjú éveiben herpetológus volt, ám végül dúsgazdag emberré vált, aki öccsével, Jules-lel osztozik egy közös hongkongi lakáson, és két üzletkötés között kizárólag kígyógyűjteményének szenteli az idejét, amelyben a legártalmatlanabb fajokból ugyanúgy akadnak példányok, mint olyanokból, amelyeknek a mérge pár másodperc alatt végez bárkivel. Jules már nem bírja nézni, hogy bátyja képtelen becsajozni, ezért elviszi megnézni a gyönyörű Eva műsorát, akivel egyik üzleti útjáról hazatérőben ismerkedett meg a repülőgépen.

eva_nera_1976.jpgFIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Eva egy méretes pitonnal a vállán és „évakosztümben” (azaz meztelenül) lejt érzéki táncot az egybegyűltek orra előtt. Mindez persze azonnal óriási hatást gyakorol Júdás úrra, aki másnap megmutatja Evának a kígyógyűjteményét (ami jelen esetben a bélyeggyűjteményt helyettesíti), majd nemes egyszerűséggel meginvitálja, hogy éljen vele. Eva villámgyorsan beadja a derekát, szinte egy szempillantás alatt berendezkedik a Carmichael-lakban, majd azzal hálálja meg kitartója jószívűségét, hogy leszbikus szeretőt talál magának a csinos Gerri személyében, akit saját lakrészében szállásol el. Jules − akinek az a hobbija, hogy szex közben Judas ártalmatlanabb kígyóit dobálja alkalmi barátnői hasára, így hozva rájuk a frászt – ráébred, hogy neki is kell Eva, és egyik éjszaka, amikor a két nő összegabalyodva elszenderedik, féltékenységi rohamában behajítja a szobájukba bátyja legveszélyesebb kis kedvencét, egy zöld mambát, amely aztán halálra marja Gerrit. Eva úgy tesz, mintha elhinné a „hivatalos” magyarázatot, miszerint a kígyó kiszökött a terráriumából, ám titokban szörnyűséges bosszút forral…

gemser_26.jpg

1974 egyik legnagyobb nemzetközi filmsikerének a fotósból lett rendező, Just Jaeckin direktori bemutatkozása, az Emmanuelle bizonyult, amelyben az éteri szépségű Sylvia Kristel unatkozó diplomatafeleségként Bangkokban ismerkedik meg a szexuális kielégülés különféle módszereivel, burzsoá leszbikus együttléttől a munkásosztállyal való orgiázásig. A film megannyi folytatást szült, az olasz exploitation műfaj élelmes „copy gurujai” pedig azonnal lecsaptak a témára, és az egzotikus szépségű jávai származású modell, Laura Gemser képében megszületett Fekete Emanuelle (a jogviták elkerülése végett egy m-mel írták a hősnő nevét), aki szintén számos alkotásban tette boldoggá partnereit és saját magát. A Kristel-féle Emmanuellével ellentétben Gemseré dolgos és teljes mértékben emancipált nő volt, aki oknyomozó riporterként járta a világot és igyekezett felderíteni mindenféle piszkos ügyet (emberkereskedelem, modern kori kannibalizmus stb.), közben pedig rendre pikáns kalandokba keveredett.

gemser_88.jpg

Laura Gemser az első Fekete Emanuelle filmben

A Fekete Emanuelle széria első darabját Bitto Albertini „dirigálta” 1975-ben, ám a másodiktól kezdve túlnyomórészt a Quentin Tarantino kedvencei közé tartozó Aristide Massaccesi operatőr-rendező szabadította a világra a folytatásokat, aki Joe D’Amato álnéven vált „a szennyfilmek Luchino Viscontijává”. Az 1936-ban született Massaccesi a szamárlétra legaljáról küzdötte fel magát a rendezői székig: kameracipelőként kezdte, majd fokozatosan egyre nagyobb feladatokat kapott. Operatőri tehetségét olyan jellegzetes olasz krimikben (a hitchcocki történetvezetést jó adag érzékiséggel fűszerező giallókban) mutathatta meg, mint a Massimo Dallamano-féle 1972-es Cosa avete fatto a Solange? vagy Umberto Lenzi 1970-es Paranoiája, amelyben a Golden Globe-díjas Carroll Baker alakította a női főszereplőt.

joe_d_amato.jpg

Aristide Massaccesi „hitchcocki” cameója a Perché violenza alle donne? című filmjében 

A forgatásokon tapasztaltak hatására végül Massaccesi is rendezésre adta a fejét: a német fenegyereket, Klaus Kinskit és a titokzatos svéd Ewa Aulint felvonultató gótikus horrort (La morte ha sorriso all'assassino, 1973) épp úgy készített, mint szívbe markoló spagettiwestern-drámát (Giubbe rosse, 1975), majd a Fekete Emanuelle franchise-nak köszönhetően az olasz erotika filmcsászárjaként dőlhetett hátra kényelmes irodai foteljében. 1978-tól kezdve rendszeresen forgatott a Karib-szigeteken; itt hozta tető alá az első olasz gyártmányú pornófilmeket, megteremtette a horror-pornó műfaját (az 1981-es Porno Holocaust feledhetetlen hatalmas falloszú mutánsa révén), majd a fantasy (a nyolcvanas évek Ator-filmjei) és a posztapokaliptikus sci-fi (Endgame, 1983) műfajával is megpróbálkozott, és persze a sima horrorét sem hanyagolta el (ékes példák: az 1980-as Antropophagus és az 1981-es Rosso sangue).

fde1961191898004.jpg

Massaccesi 1993-tól − elsősorban amerikai forgalmazók számára − tucatjával gyártotta a javarészt hazánkban forgatott kosztümös történelmi pornókat, és mellesleg sztárt faragott a talján csődörből, Rocco Siffrediből. A munkamániás filmmágus 1999 januárjában hunyt el szívrohamban, utolsó műve Paul Verhoeven Showgirls című botrányfilmjének (a kritikusok szerint inkább botrányosan rossz filmjének) pornóváltozata volt, amely nem hagyott semmi kétséget az inspiráció forrását illetően, ugyanis a Showgirl címet kapta.

2cb6a5340150448.jpg

Az 1976-os, a könnyed exploitation erotikát De Sade-i nihilizmussal vegyítő Fekete Éva (Eva nera − írta, rendezte és fényképezte Mr. Joe D’Amato) valójában csak annyiban különbözik a Fekete Emanuelle filmektől, hogy a Gemser által alakított hősnő ezúttal nem riporter, hanem kitartott sztriptíztáncos, a szexuális élete azonban ugyanolyan mozgalmas, mint hedonista-feminista kolléganőjéé. A külső jelenetek többségét hongkongi helyszíneken rögzítették, a zárt terekben játszódókat viszont egy római stúdióban, a Judas Carmichaelt alakító Jack Palance például ki sem tette a lábát az itáliai fővárosból. Az ukrán származású Palance több évtizeden át az amerikai mozi egyik legkedveltebb rosszfiújának számított, Oscar-díjat mégis egy bugyuta 1991-es vígjátékért kapott. Laura Gemser a kilencvenes évek második felében adott terjedelmes életmű-interjújában azt nyilatkozta róla, hogy rettenetesen idegesítő alak volt, ráadásul enyveskezű is: 

Jack Palance folyton főgonoszt alakított ekkoriban, és Aristide is a rosszindulatú fivér szerepét szánta neki. Palance azonban rögtön az első forgatási napon kiverte a balhét: vagy ő lesz a jó testvér, vagy azonnal megy haza Amerikába… Ő volt a húzónév a filmben, úgyhogy Aristide engedett a fenyegetésnek, és Palance szerepet cserélt a férjemmel, Gabriele Tintivel. Palance rendkívül távolságtartó ember volt, és persze nagyképű. De nem is ez volt vele a legnagyobb probléma, hanem az, hogy imádott lopni. Állandóan ócsárolta a jelmezeit, be nem állt a szája: „Az ellenségemet sem öltöztetném ilyen szánalmas rongyokba, satöbbi, satöbbi, satöbbi…” Ám amikor végeztünk a filmmel, nem adta le a ruhákat, hanem mindet berakta a bőröndjébe, és hazarepült velük. Forgatás közben a kellékeket is rendszeresen elcsenegette. Amikor egyik este az egész stáb együtt ment vacsorázni egy elegáns étterembe, Palance-et nem akarták beengedni, mert nem viselt nyakkendőt, úgyhogy Gabriele kölcsönadott neki egyet, épp volt nála tartalék az autóban. Természetesen Palance nem adta vissza a vacsora után, azt is szépen elcsomagolta a jelmezekkel együtt. 

f381701191897264.jpg

Jack Palance megmutatja Laura Gemsernek a bélyeg... vagyis a kígyógyűjteményét 

Gemsernek nem csak az amerikai sztár okozott kellemetlen perceket, de saját hüllőpartnere is. A jámbor piton sajnos kétszer is kimutatta, mennyire nem kedveli a szexi művésznőt és úgy általában a filmezést: 

A sztriptíz a kígyóval… Édes istenem! A fránya piton épp vedlett, amikor forgatni kezdtünk, esze ágában sem volt megvárni, míg elkészülünk a filmmel. Ráadásul rohadt nehéz volt, ráfért volna egy kiadós fogyókúra. Eleve rosszul táncolok, falábam van, de ezzel a hájas szörnyeteggel a vállamon úgy mozogtam, mint aki sérvet kapott. Amikor azt hittük, végre sikerül nagyjából elfogadhatóan felvenni a táncjelenetet, a kígyó fogta magát, és lepisilt. Úgy bűzlöttem utána napokig, mint egy pöcegödör. Vehettük újra az egészet, a piton gondozója pedig nyugtatgatott, hogy nem fog megismétlődni a dolog. Valóban nem került rá sor legközelebb, ugyanis másodszorra nem lepisilt, hanem leszart!

60903302_lauragemseraj09.jpg

A színésznőnek azért nem szegték soha a kedvét a filmezés közben felmerülő nehézségek, mert akárhol is dolgozott épp, mindig mellette volt imádott férje: 

Gabrielével az első Fekete Emanuelle készítésekor ismerkedtünk meg, és azonnal egymásba szerettünk. Egy évvel később csináltuk Aristidével az Emanuelle In Americát, amelynek a forgatása után nem utaztunk haza rögtön a stábbal, hanem San Franciscóba mentünk, ahol összeházasodtunk. Képtelenek voltunk meglenni egymás nélkül, ezért Gabriele, aki korábban olyanokkal játszott együtt, mint Marcello Mastroianni, Charles Bronson és Romy Schneider, teljesen feladta a kedvemért a „komoly” filmes karrierjét, és szinte csak az én „piszkos” filmjeimben szerepelt, így sosem kellett nélkülöznünk egymás társaságát. Sajnos a dohányzásról még miattam sem szokott le, 1988-ban halt meg tüdőrákban, csak 59 évet élt. Máig nem dolgoztam fel a halálát, és nélküle már a filmezés sem okozott örömöt, úgyhogy 1993-ban végleg felhagytam vele.

8ce76d1355768601.jpeg

Laura Gemser és Gabriele Tinti az Eva nera forgatásán Hongkongban 

Lauránk „a szenny Viscontijával” remekül kijött, csakis a legményebb szeretet hangján tud beszélni róla: 

Aristide a világ legkedvesebb embere volt: igazi habókos mókamester, aki csak a filmezéshez ért, a való életben viszont menthetetlenül ügyetlen. Sosem tudta, mit hová tett, és mindig elfelejtett felvenni valamit: a karóráját, a zokniját, a cipőjét… Amint megszólalt, ömlöttek belőle a poénok, nem lehetett nem nevetni, sőt kacagni az ízes római humorán. Cinikus volt, de nem bántóan. Egészen elképesztő, sőt néha gyomorforgató jeleneteket forgatott néha, de egyetlen színésznője sem mondott neki nemet semmire, mert annyira udvariasan és szinte szégyenlősen kérte az embert mondjuk arra, hogy szexeljen zombikkal, hogy bármelyik nőt levette volna vele a lábáról. Évente csak egyszer vesztette el a türelmét, akkor viszont egész napra: 24 órán át kiabált és káromkodott, de még ez is vicces volt, nem tudtam komolyan venni. Mindent Aristidének köszönhetek, bejárhattam a világot, csodás helyeket fedezhettem fel, és rengeteget nevettünk vele a férjemmel. Kell ennél több?

297857340150522.jpg

A Fekete Éva leghírhedtebb jelenetében Gabriele Tinti sanyarú sorsa révén igazolást nyer a mondás, miszerint „kígyó által vész el, ki kígyót ragad”. Marcona hongkongiak ragadják meg Lauránk férjét, ő pedig bosszúszomjas Fekete Évaként egy méretes kígyót tuszkoltat velük az alfelébe, így büntetve a Gabriele által játszott Jules-t leszbikus szeretője meggyilkolásáért. Elhiszem, hogy Joe „Aristide” D’Amato a Tinti−Gemser házaspár legjobb barátja volt, ám mivel nem csak a Fekete Évában, de az 1982-es Caligola: La storia mai raccontata című ókori témájú szennyfilmjében is „anális inváziót” alkalmazva öleti meg szegény Gabriele-t, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tudat alatt igencsak irigyelte tőle Laurát, és így állt rajta bosszút a filmvásznon, amiért megkaparintotta előle a jávai szépséget. A Fekete Éva végén egyébként Laura Gemser is kígyó általi halállal lakol… Hogy miképp, azt nem árulom el, tessék megnézni a filmet.

a730fd1191896764.jpg

e7f231896986874.jpg

A régi olasz zsánerfilmeknek hamar védjegyükké vált a kitűnő és fülledt hangulatú soundtrack. A Fekete Éva esetében a zeneszerző a zseniális és felettébb termékeny Piero Umiliani volt, aki valójában egyetlen hangot sem írt Massaccesinek, hanem olyan korábbi filmzenéit bocsátotta rendelkezésére, amelyeket a Svezia, inferno e paradiso (1968) és az Angeli bianchi… angeli neri (1970) című mondo filmekhez, valamint az Il corpo című 1974-es erotikus thrillerhez komponált. A spórolási hajlamáról híres rendező-producer így jóval olcsóbban megúszta, mintha új munkákat rendelt volna a maestrótól, az Umiliani név pedig még eme szituációban is garancia volt a magas színvonalra. Néhány példa:

Elsőrangú nők, egzotikus helyszín, remek kísérőzene, válogatott perverziók… Noha nem tartozik az egyetemes filmtörténet Aranypolgár-jelentőségű alkotásai közé, Aristide Massaccesi Fekete Évája kitűnő késő esti szórakozást nyújthat a nyitottabb retromániákusoknak.

61140463_lauragemserxd16.jpg

Ráadás: 

Laura Gemser csak nagyon ritkán játszott olyan filmekben, amelyek nem az erotikus műfajba sorolhatók. Ezek egyike a nálunk is közkedvelt 1977-es Bűnvadászok, amely Bud Spencer és Terence Hill legszerethetőbb családbarát vígjátékai közé tartozik. A színésznő így nyilatkozott e műről: 

Enzo Barboni, a film rendezője kért fel a szerepre az ügynökömön keresztül. Azt hittem, csak ugrat, elvégre ő aranyos, az egész családnak szóló filmeket készített főleg, míg én olyanokat, amelyeket késő este vetítettek a mozik. Egy kínai lányt kellett játszanom, és senkit sem zavart, hogy még nagy távolságból sem látszom kínainak. Carlo Pedersolit (azaz Bud Spencert) már ismertem korábbról, mert jó barátja volt a férjemnek. Mario Girottival, aki Terence Hillként lett sikeres, a forgatáson találkoztam először. Nem csupán a szőkeségével lógott ki az olasz filmsztárok közül, de azzal is, hogy a modora és a vérmérséklete is passzolt a haja színéhez: kifejezetten németesen viselkedett, de nagyon profi és kedves is volt egyben. Néhány évvel azt követően, hogy abbahagytam a filmezést, egy római sétám alkalmával odajött hozzám az utcán egy házaspár két pici gyerekkel, és megkértek, hogy adjak autogramot a csemetéiknek. Teljesen elszörnyedtem: Mégis miféle perverz disznók nézetik Aristide filmjeit a gyerekeikkel? Aztán rájöttem, hogy játszottam én valaha egy Bud Spencer-vígjátékban is, arról lehet szó. Rákérdeztem, és nagy megkönnyebbülésemre kiderült, hogy jól sejtettem.

ehml3nwx0auxxsg.jpg

Terence Hill és Laura Gemser a Bűnvadászok forgatásán

A bejegyzés trackback címe:

https://retrokult.blog.hu/api/trackback/id/tr3716625710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.01.31. 08:16:05

@AntiChrist:

Örülök, hogy tetszik a cikk! Laura Gemser és Aristide Massaccesi minden közös munkájáról szeretnék majd hasonlóképp megemlékezni. Gemser fokozatosan felhagyott a filmezéssel Gabriele Tinti halála után, szinte sosem ad interjút, viszont nem rejtőzött el teljesen a világ elől: a járványhelyzet kezdetéig rendszeresen maga árulta a saját tervezésű ruháit az egyik legnagyobb római piacon. Utoljára a férjéről készült 2016-os dokumentumfilm kedvéért nyilatkozott, ennek az előzetesében 1:14-től látható: www.youtube.com/watch?v=qbMXeIWEb2A

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2022.02.01. 06:29:32

Köszönöm ezt a cikket. Aranyos öniróniája van a hölgynek. A kommentben kapott kis videóban látszik, hogy még mindig milyen kedves a mosolya, de fiatalon lélegzetelállítóan szép volt, még mai szemmel is gyönyörű, nekem ez a típus mindig a gyengém maradt. Láttam egy-két filmjét már a VHS-korszakban, akkor még a nevét sem tudtuk, IMDb meg még nem volt, ugye... Jó volt újra látni.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.02.01. 23:41:54

@Androsz:

Én pedig köszönöm a kommentedet! Remélem, még sok hasonlóan élvezetes írást találsz majd a blogomon.
süti beállítások módosítása