Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ismerd meg a legjobb régi zsánerfilmeket!

RETROKULT

RETROKULT

Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő

Eva nera / Black Cobra Woman (1976)

2021. március 11. - Teakbois

A különc Judas Carmichael ifjú éveiben herpetológus volt, ám végül dúsgazdag emberré vált, aki öccsével, Jules-lel osztozik egy közös hongkongi lakáson, és két üzletkötés között kizárólag kígyógyűjteményének szenteli az idejét, amelyben a legártalmatlanabb fajokból ugyanúgy akadnak példányok, mint olyanokból, amelyeknek a mérge pár másodperc alatt végez bárkivel. Jules már nem bírja nézni, hogy bátyja képtelen becsajozni, ezért elviszi megnézni a gyönyörű Eva műsorát, akivel egyik üzleti útjáról hazatérőben ismerkedett meg a repülőgépen. Eva egy méretes pitonnal a vállán és „évakosztümben” (azaz meztelenül) lejt érzéki táncot az egybegyűltek orra előtt. Mindez persze azonnal óriási hatást gyakorol Júdás úrra, aki másnap megmutatja Evának a kígyógyűjteményét (ami jelen esetben a bélyeggyűjteményt helyettesíti), majd nemes egyszerűséggel meginvitálja, hogy éljen vele. Eva villámgyorsan beadja a derekát, szinte egy szempillantás alatt berendezkedik a Carmichael-lakban, majd azzal hálálja meg kitartója jószívűségét, hogy leszbikus szeretőt talál magának a csinos Gerri személyében, akit saját lakrészében szállásol el. Jules − akinek az a hobbija, hogy szex közben Judas ártalmatlanabb kígyóit dobálja alkalmi barátnői hasára, így hozva rájuk a frászt – ráébred, hogy neki is kell Eva, és egyik éjszaka, amikor a két nő összegabalyodva elszenderedik, féltékenységi rohamában behajítja a szobájukba bátyja legveszélyesebb kis kedvencét, egy zöld mambát, amely aztán halálra marja Gerrit. Eva úgy tesz, mintha elhinné a „hivatalos” magyarázatot, miszerint a kígyó kiszökött a terráriumából, ám titokban szörnyűséges bosszút forral…

d60989896986744.jpg

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

1974 egyik legnagyobb nemzetközi filmsikerének a fotósból lett rendező, Just Jaeckin direktori bemutatkozása, az Emmanuelle bizonyult, amelyben az éteri szépségű Sylvia Kristel unatkozó diplomatafeleségként Bangkokban ismerkedik meg a szexuális kielégülés különféle módszereivel, burzsoá leszbikus együttléttől a munkásosztállyal való orgiázásig. A film megannyi folytatást szült, az olasz exploitation műfaj élelmes „copy gurujai” pedig azonnal lecsaptak a témára, és az egzotikus szépségű jávai származású modell, Laura Gemser képében megszületett Fekete Emanuelle (a jogviták elkerülése végett egy m-mel írták a hősnő nevét), aki szintén számos alkotásban tette boldoggá partnereit és saját magát. A Kristel-féle Emmanuellével ellentétben Gemseré dolgos és teljes mértékben emancipált nő volt, aki oknyomozó riporterként járta a világot és igyekezett felderíteni mindenféle piszkos ügyet (emberkereskedelem, modern kori kannibalizmus stb.), közben pedig rendre pikáns kalandokba keveredett.

gemser_88.jpg

Laura Gemser az első Fekete Emanuelle filmben

A Fekete Emanuelle széria első darabját Bitto Albertini „dirigálta” 1975-ben, ám a másodiktól kezdve túlnyomórészt a Quentin Tarantino kedvencei közé tartozó Aristide Massaccesi operatőr-rendező szabadította a világra a folytatásokat, aki Joe D’Amato álnéven vált „a szennyfilmek Luchino Viscontijává”. Az 1936-ban született Massaccesi a szamárlétra legaljáról küzdötte fel magát a rendezői székig: kameracipelőként kezdte, majd fokozatosan egyre nagyobb feladatokat kapott. Operatőri tehetségét olyan jellegzetes olasz krimikben (a hitchcocki történetvezetést jó adag érzékiséggel fűszerező giallókban) mutathatta meg, mint a Massimo Dallamano-féle 1972-es Cosa avete fatto a Solange? vagy Umberto Lenzi 1970-es Paranoiája, amelyben a Golden Globe-díjas Carroll Baker alakította a női főszereplőt.

joe_d_amato.jpg

Aristide Massaccesi „hitchcocki” cameója a Perché violenza alle donne? című filmjében 

A forgatásokon tapasztaltak hatására végül Massaccesi is rendezésre adta a fejét: a német fenegyereket, Klaus Kinskit és a titokzatos svéd Ewa Aulint felvonultató gótikus horrort (La morte ha sorriso all'assassino, 1973) épp úgy készített, mint szívbe markoló spagettiwestern-drámát (Giubbe rosse, 1975), majd a Fekete Emanuelle franchise-nak köszönhetően az olasz erotika filmcsászárjaként dőlhetett hátra kényelmes irodai foteljében. 1978-tól kezdve rendszeresen forgatott a Karib-szigeteken; itt hozta tető alá az első olasz gyártmányú pornófilmeket, megteremtette a horror-pornó műfaját (az 1981-es Porno Holocaust feledhetetlen hatalmas falloszú mutánsa révén), majd a fantasy (a nyolcvanas évek Ator-filmjei) és a posztapokaliptikus sci-fi (Endgame, 1983) műfajával is megpróbálkozott, és persze a sima horrorét sem hanyagolta el (ékes példák: az 1980-as Antropophagus és az 1981-es Rosso sangue).

fde1961191898004.jpg

Massaccesi 1993-tól − elsősorban amerikai forgalmazók számára − tucatjával gyártotta a javarészt hazánkban forgatott kosztümös történelmi pornókat, és mellesleg sztárt faragott a talján csődörből, Rocco Siffrediből. A munkamániás filmmágus 1999 januárjában hunyt el szívrohamban, utolsó műve Paul Verhoeven Showgirls című botrányfilmjének (a kritikusok szerint inkább botrányosan rossz filmjének) pornóváltozata volt, amely nem hagyott semmi kétséget az inspiráció forrását illetően, ugyanis a Showgirl címet kapta.

2cb6a5340150448.jpg

Az 1976-os, a könnyed exploitation erotikát De Sade-i nihilizmussal vegyítő Fekete Éva (Eva nera − írta, rendezte és fényképezte Mr. Joe D’Amato) valójában csak annyiban különbözik a Fekete Emanuelle filmektől, hogy a Gemser által alakított hősnő ezúttal nem riporter, hanem kitartott sztriptíztáncos, a szexuális élete azonban ugyanolyan mozgalmas, mint hedonista-feminista kolléganőjéé. A külső jelenetek többségét hongkongi helyszíneken rögzítették, a zárt terekben játszódókat viszont egy római stúdióban, a Judas Carmichaelt alakító Jack Palance például ki sem tette a lábát az itáliai fővárosból. Az ukrán származású Palance több évtizeden át az amerikai mozi egyik legkedveltebb rosszfiújának számított, Oscar-díjat mégis egy bugyuta 1991-es vígjátékért kapott. Laura Gemser a kilencvenes évek második felében adott terjedelmes életmű-interjújában azt nyilatkozta róla, hogy rettenetesen idegesítő alak volt, ráadásul enyveskezű is: 

Jack Palance folyton főgonoszt alakított ekkoriban, és Aristide is a rosszindulatú fivér szerepét szánta neki. Palance azonban rögtön az első forgatási napon kiverte a balhét: vagy ő lesz a jó testvér, vagy azonnal megy haza Amerikába… Ő volt a húzónév a filmben, úgyhogy Aristide engedett a fenyegetésnek, és Palance szerepet cserélt a férjemmel, Gabriele Tintivel. Palance rendkívül távolságtartó ember volt, és persze nagyképű. De nem is ez volt vele a legnagyobb probléma, hanem az, hogy imádott lopni. Állandóan ócsárolta a jelmezeit, be nem állt a szája: „Az ellenségemet sem öltöztetném ilyen szánalmas rongyokba, satöbbi, satöbbi, satöbbi…” Ám amikor végeztünk a filmmel, nem adta le a ruhákat, hanem mindet berakta a bőröndjébe, és hazarepült velük. Forgatás közben a kellékeket is rendszeresen elcsenegette. Amikor egyik este az egész stáb együtt ment vacsorázni egy elegáns étterembe, Palance-et nem akarták beengedni, mert nem viselt nyakkendőt, úgyhogy Gabriele kölcsönadott neki egyet, épp volt nála tartalék az autóban. Természetesen Palance nem adta vissza a vacsora után, azt is szépen elcsomagolta a jelmezekkel együtt. 

f381701191897264.jpg

Jack Palance megmutatja Laura Gemsernek a bélyeg... vagyis a kígyógyűjteményét 

Gemsernek nem csak az amerikai sztár okozott kellemetlen perceket, de saját hüllőpartnere is. A jámbor piton sajnos kétszer is kimutatta, mennyire nem kedveli a szexi művésznőt és úgy általában a filmezést: 

A sztriptíz a kígyóval… Édes istenem! A fránya piton épp vedlett, amikor forgatni kezdtünk, esze ágában sem volt megvárni, míg elkészülünk a filmmel. Ráadásul rohadt nehéz volt, ráfért volna egy kiadós fogyókúra. Eleve rosszul táncolok, falábam van, de ezzel a hájas szörnyeteggel a vállamon úgy mozogtam, mint aki sérvet kapott. Amikor azt hittük, végre sikerül nagyjából elfogadhatóan felvenni a táncjelenetet, a kígyó fogta magát, és lepisilt. Úgy bűzlöttem utána napokig, mint egy pöcegödör. Vehettük újra az egészet, a piton gondozója pedig nyugtatgatott, hogy nem fog megismétlődni a dolog. Valóban nem került rá sor legközelebb, ugyanis másodszorra nem lepisilt, hanem leszart!

60903302_lauragemseraj09.jpg

A színésznőnek azért nem szegték soha a kedvét a filmezés közben felmerülő nehézségek, mert akárhol is dolgozott épp, mindig mellette volt imádott férje: 

Gabrielével az első Fekete Emanuelle készítésekor ismerkedtünk meg, és azonnal egymásba szerettünk. Egy évvel később csináltuk Aristidével az Emanuelle In Americát, amelynek a forgatása után nem utaztunk haza rögtön a stábbal, hanem San Franciscóba mentünk, ahol összeházasodtunk. Képtelenek voltunk meglenni egymás nélkül, ezért Gabriele, aki korábban olyanokkal játszott együtt, mint Marcello Mastroianni, Charles Bronson és Romy Schneider, teljesen feladta a kedvemért a „komoly” filmes karrierjét, és szinte csak az én „piszkos” filmjeimben szerepelt, így sosem kellett nélkülöznünk egymás társaságát. Sajnos a dohányzásról még miattam sem szokott le, 1988-ban halt meg tüdőrákban, csak 59 évet élt. Máig nem dolgoztam fel a halálát, és nélküle már a filmezés sem okozott örömöt, úgyhogy 1993-ban végleg felhagytam vele.

8ce76d1355768601.jpeg

Laura Gemser és Gabriele Tinti az Eva nera forgatásán Hongkongban 

Lauránk „a szenny Viscontijával” remekül kijött, csakis a legményebb szeretet hangján tud beszélni róla: 

Aristide a világ legkedvesebb embere volt: igazi habókos mókamester, aki csak a filmezéshez ért, a való életben viszont menthetetlenül ügyetlen. Sosem tudta, mit hová tett, és mindig elfelejtett felvenni valamit: a karóráját, a zokniját, a cipőjét… Amint megszólalt, ömlöttek belőle a poénok, nem lehetett nem nevetni, sőt kacagni az ízes római humorán. Cinikus volt, de nem bántóan. Egészen elképesztő, sőt néha gyomorforgató jeleneteket forgatott néha, de egyetlen színésznője sem mondott neki nemet semmire, mert annyira udvariasan és szinte szégyenlősen kérte az embert mondjuk arra, hogy szexeljen zombikkal, hogy bármelyik nőt levette volna vele a lábáról. Évente csak egyszer vesztette el a türelmét, akkor viszont egész napra: 24 órán át kiabált és káromkodott, de még ez is vicces volt, nem tudtam komolyan venni. Mindent Aristidének köszönhetek, bejárhattam a világot, csodás helyeket fedezhettem fel, és rengeteget nevettünk vele a férjemmel. Kell ennél több?

297857340150522.jpg

A Fekete Éva leghírhedtebb jelenetében Gabriele Tinti sanyarú sorsa révén igazolást nyer a mondás, miszerint „kígyó által vész el, ki kígyót ragad”. Marcona hongkongiak ragadják meg Lauránk férjét, ő pedig bosszúszomjas Fekete Évaként egy méretes kígyót tuszkoltat velük az alfelébe, így büntetve a Gabriele által játszott Jules-t leszbikus szeretője meggyilkolásáért. Elhiszem, hogy Joe „Aristide” D’Amato a Tinti−Gemser házaspár legjobb barátja volt, ám mivel nem csak a Fekete Évában, de az 1982-es Caligola: La storia mai raccontata című ókori témájú szennyfilmjében is „anális inváziót” alkalmazva öleti meg szegény Gabriele-t, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tudat alatt igencsak irigyelte tőle Laurát, és így állt rajta bosszút a filmvásznon, amiért megkaparintotta előle a jávai szépséget. A Fekete Éva végén egyébként Laura Gemser is kígyó általi halállal lakol… Hogy miképp, azt nem árulom el, tessék megnézni a filmet.

a730fd1191896764.jpg

e7f231896986874.jpg

A régi olasz zsánerfilmeknek hamar védjegyükké vált a kitűnő és fülledt hangulatú soundtrack. A Fekete Éva esetében a zeneszerző a zseniális és felettébb termékeny Piero Umiliani volt, aki valójában egyetlen hangot sem írt Massaccesinek, hanem olyan korábbi filmzenéit bocsátotta rendelkezésére, amelyeket a Svezia, inferno e paradiso (1968) és az Angeli bianchi… angeli neri (1970) című mondo filmekhez, valamint az Il corpo című 1974-es erotikus thrillerhez komponált. A spórolási hajlamáról híres rendező-producer így jóval olcsóbban megúszta, mintha új munkákat rendelt volna a maestrótól, az Umiliani név pedig még eme szituációban is garancia volt a magas színvonalra. Néhány példa:

Elsőrangú nők, egzotikus helyszín, remek kísérőzene, válogatott perverziók… Noha nem tartozik az egyetemes filmtörténet Aranypolgár-jelentőségű alkotásai közé, Aristide Massaccesi Fekete Évája kitűnő késő esti szórakozást nyújthat a nyitottabb retromániákusoknak.

61140463_lauragemserxd16.jpg

Ráadás: 

Laura Gemser csak nagyon ritkán játszott olyan filmekben, amelyek nem az erotikus műfajba sorolhatók. Ezek egyike a nálunk is közkedvelt 1977-es Bűnvadászok, amely Bud Spencer és Terence Hill legszerethetőbb családbarát vígjátékai közé tartozik. A színésznő így nyilatkozott e műről: 

Enzo Barboni, a film rendezője kért fel a szerepre az ügynökömön keresztül. Azt hittem, csak ugrat, elvégre ő aranyos, az egész családnak szóló filmeket készített főleg, míg én olyanokat, amelyeket késő este vetítettek a mozik. Egy kínai lányt kellett játszanom, és senkit sem zavart, hogy még nagy távolságból sem látszom kínainak. Carlo Pedersolit (azaz Bud Spencert) már ismertem korábbról, mert jó barátja volt a férjemnek. Mario Girottival, aki Terence Hillként lett sikeres, a forgatáson találkoztam először. Nem csupán a szőkeségével lógott ki az olasz filmsztárok közül, de azzal is, hogy a modora és a vérmérséklete is passzolt a haja színéhez: kifejezetten németesen viselkedett, de nagyon profi és kedves is volt egyben. Néhány évvel azt követően, hogy abbahagytam a filmezést, egy római sétám alkalmával odajött hozzám az utcán egy házaspár két pici gyerekkel, és megkértek, hogy adjak autogramot a csemetéiknek. Teljesen elszörnyedtem: Mégis miféle perverz disznók nézetik Aristide filmjeit a gyerekeikkel? Aztán rájöttem, hogy játszottam én valaha egy Bud Spencer-vígjátékban is, arról lehet szó. Rákérdeztem, és nagy megkönnyebbülésemre kiderült, hogy jól sejtettem.

ehml3nwx0auxxsg.jpg

Terence Hill és Laura Gemser a Bűnvadászok forgatásán

A bejegyzés trackback címe:

https://retrokult.blog.hu/api/trackback/id/tr6316625710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aCCaTt0nE 2021.03.14. 07:17:03

„a szennyfilmek Luchino Viscontija"... KÖSZÖNÖM!
:P

Teakbois 2021.03.14. 09:21:05

@aCCaTt0nE: Szívesen! :) További D'Amato-filmek is terítékre kerülnek hamarosan e blogon, valamint megannyi hardcore, softcore és exploitation film recenziója várható.

aCCaTt0nE 2021.03.15. 13:01:11

@Teakbois: Nem mintha annyira rajonganék a munkásságáért...de kétségtelenül beírta magát a filmtörténetbe. Egyetlen jónak nevezhető filmet tudnék mondani tőle, a Buio Omegát. Mintha azt és borzalmas Antropophagust/Rosso Sanguét két különböző ember rendezte volna.

Teakbois 2021.03.17. 15:21:25

@aCCaTt0nE: Én jobban kedvelem az ő filmjeit "az igazi Visconti" műveinél, és igen sok jónak nevezhető filmet tudok mondani tőle. Előbb-utóbb mindegyikről olvashatsz majd e blogon. :)

Field64 2021.03.17. 16:28:50

@Teakbois:

Ha jól emlékszem, aCCaTt0nE barátom se igazán kedveli „az igazi Visconti” filmjeit. :)

Mondanom sem kell, hogy kettőjük közül számomra egyértelműen az igazi Visconti a nyerő. Fellengzősen azt mondhatnám, hogy számomra Visconti egyértelműen művész, D'Amato pedig csak iparos. Számomra még egy-egy gyengébb Visconti-film is mond valamit az adott korról, az emberi lélekről, az emberi kapcsolatokról, és mindezt olyan tálalásban, amelyet én sose találtam unalmasnak.

D'Amato életművét nem ismerem teljes mélységében, de nem is érzem ezt túl fájó hiányosságomnak. Van néhány olyan filmje, amelyet igényesebbnek találtam, mint amilyenre a rendező hírneve alapján számítottam. De számomra a filmjei igazából nem szólnak semmiről, nem mondanak semmit, egyszerűen csak külsődleges hatásokra törekszik, semmit nem hagy a fantáziára, mindent megmutat, különös tekintettel a nemegyszer visszataszító részletekre. Nem az a baj, hogy nem magvas művészet, amit csinál, hanem még a sztori szintjén sem tartogat különösebb izgalmakat. A sok meztelenség és kemény szex meg az európai (pláne a magyar!) néző számára egzotikus helyszínek keltik azt a hatást, mintha itt többről lenne szó, mint olcsó trashről. Pedig szerintem csak arról van szó, bármilyen jó fej volt civilben a direktor, és bármennyire gyönyörű az állandó színésznője, Laura Gemser. SZERINTEM.

Teakbois 2021.03.17. 17:11:44

@Field64: Számomra teljesen lényegtelen, mennyit és milyen formában mond egy film az emberi kapcsolatokról és egy adott korról, ha a hangulata nem fog meg, nem szippant magába, épp ezért értékelek többre bizonyos trash filmeket számos úgynevezett nagy filmnél. Jennifer O'Neill főszereplésével is százszor szívesebben nézem újra a habkönnyű Lady Ice-ot, mint a L'innocente-t. Sosem mondanám jobb rendezőnek D'Amatót Viscontinál, mert nem volt az, sőt, viszont sokkal jobb kedvem kerekedik bármelyik művétől, mint a míves művészfilmek többségétől, és nekem ez ma már sokkal lényegesebb, mint az, van-e magvas üzenete az alkotó munkásságának, vagy nincs (amikor valaki nagyon törekszik arra, hogy legyen, az kifejezetten zavarni szokott). Az egzotikus helyszínek és a sok meztelenség csupán a trash műfaj velejárói, a Mester pedig sosem akart többnek látszani annál, ami volt. Csinos nők, pazar turisztikai látnivalók (egy magafajta ugarlakónak ez bizony fontos), kitűnő zenék (a régi trash filmeket sokan a soundtrack-jeik miatt kedvelik, én is ebből az irályból érkeztem), szórakoztató marhaságnak nevezhető történetek... és mindez retro, nem pedig mai tálalásban. Ha ez mind adott, én már elégedett vagyok.

Field64 2021.03.17. 19:04:16

@Teakbois:

Az elvárásaink kb. ugyanazok, csak nem ugyanazoktól kapjuk meg a megfelelő szellemi táplálékot. :)

Emlékszem, láttam a Mestertől olyan filmeket (talán az Orgasmo Nero volt az egyik), amelyekben ugyanazon a helyszínen ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanabból a kameraállásból felvett pornójelenetek (hard pornó, nem soft sex!) voltak elsütve, a cselekményük sem volt sem különösebben fordulatos, sem egymástól számottevően eltérő. Az ilyesmiben számomra nem mutatkozik meg különösebb alkotói fantázia. Inkább valamiféle cinizmust látok ebben, hogy nem kell nagyon megszakadni filmkészítés közben, mert ennyi is bőven elég a nézőknek, lényeg, hogy legyen egy kis szex, egy kis hard pornó, egy kis vizuális egzotikum. Leforgatok egy filmet, és összevágok belőle három különbözőt. Amik igazából csak a címükben különböznek valamelyest. Én örülök, ha például Laura Gemser élvezte ezeket a forgatásokat, de igazából annak örülnék, ha én is legalább annyira tudnám élvezni ezeket az elkészült filmeket. De a többségüket nem sikerül, pedig azért eleve nem támasztok ugyanolyan igényeket, mint mondjuk egy Visconti-film esetében.

Nem vagyok ellene a trashfilmeknek, Te és még más kommentelő barátom sok remek B-filmre hívtátok már fel a figyelmemet, de a magam részéről úgy gondolom, D'Amato munkásságában a mennyiség sokkal inkább tiszteletet parancsoló, mint a minőség. Ennél azért még Jess Franco is több energiát és kreativitást fektetett a filmjeibe, pedig ő sem volt egy Ingmar Bergman. :)

Nem a magvas mondanivaló a lényeg: én se csak művészfilmeket nézek, és engem is idegesítenek a művészkedő filmek. De úgy érzem, néhány, valaha tényleg igazságtalanul alábecsült rendező esetében kicsit már átestünk a ló túlfelére, és már meg nem értett zsenit látunk mindenkiben, aki valaha a másod- vagy sokadik vonal volt, némelyikük azért nem is minden alap nélkül. Kb. ugyanez a helyzet a műfajokkal is: a valaha igazságtalanul lenézett horror vált az über alles műfajjá, ami szerintem legalább akkora túlzás, mint amikor negligálták.

De ez szigorúan személyes vélemény, amelyet senkire nem akarok ráerőltetni. :)

P. S.: Jennifer O'Neillt én mindegyik filmjében szívesen nézem. A Lady Ice és Az ártatlan teljesen összemérhetetlenek: másfajta igények kielégítésére készültek, és azokat a maguk területén tisztességesen teljesítik is.

aCCaTt0nE 2021.03.21. 07:25:02

@Teakbois: Arra kíváncsi leszek, hogy tudsz-e olyan filmet mondani tőle, ami a Buio Omegához hasonlóan jó. Nálam az a mérce. Tudom, hogy egy Psycho-parafrázis több gore-ral és jóval explicitebb incesztus-megnyilvánulással, de meglepően intelligens. Ha esetleg sorra kerül, majd hozzászólásban megírom, hogy mennyire átgondolt a színdramaturgiája. (D'Amatonak, az egykori operatőrnek kivételesen jó napjai lehettek, hogy volt kedve vizuálisan történetet mesélni.)
Nem akarom felvenni azt a pózt, hogy fixálva vagyok erre az "egyetlen jó filmje volt"-nézői és kritikusi mentalitásra, de valahogy most Viscontinál és D'Amatonál is véletlenül összecsengtek a véleményeim. :) Tényleg véletlen.
A Joe D'Amato bestofokban rendre azt látom, hogy a bűnös élvezetei nyerik el a lista élvonalát, de én a komoly Aristide-re vagyok kíváncsi. Field64 kolléga egyszer ajánlott tőle egy apácapornót (a címére már nem emlékszem), ami persze nagyon esztétikusnak találtam a tényleg szép fényelése miatt, de hát nem én vagyok a célközönsége.

aCCaTt0nE 2021.03.21. 07:25:05

@Field64: Így van, bár korántsem láttam mindegyik Visconti-filmet. Többször beszéltünk róla: számomra rideg, távolságtartó, arisztokratikus (mert tudjuk, arisztokrata), alig van rám hatással. Kivéve a Halál Velencébent, ami viszont nálam az egyetemes filmművészet TOP 20-ában biztos benne van, de akár még a TOP 10-ében is.

D'Amato az Erotic Nights of the Living Dead-et és a Porno Holocaustot forgatta ugyanazon a trópusi helyszínen, ugyanazokkal a szereplőkkel, és mind a kettő az akkor divatos zombi- ill. kannibál tematikát akarta meglovagolni harcore betétekkel. (A művészetében még biztosan vannak ilyen átfedések.) A kettő közül az egyikben egy zombi orális szexre kényszeríti a nőt, a lerohadt, de erekcióba hozható hímtagjával. Ez legalább kreatív húzás volt tőle :D

Field64 2021.03.21. 08:24:40

@aCCaTt0nE:

Nekem igazából nincsen különösebb bajom D'Amatóval, amíg a helyén kezeljük. Számomra inkább a korai filmjei voltak az érdekesek, amelyeknél szintén alacsony volt a költségvetés, ennek ellenére az anyagiak hiányát az ötletek, a kreativitás többé-kevésbé pótolta. Hálás vagyok Teakbois barátomnak, mert ezekre a korai gyöngyszemekre épp ő hívta fel a figyelmemet. A La morte ha sorriso all'assassino (1972) olyan, mint egy Poe-novella adaptációja, egy jó kis gótikus horror. Tipikusan olyan film, amelynek láttán elhinném, hogy tényleg csak a pénzen múlt, hogy D'Amato nem került be az A-ligába. A Novelle licenziose di vergini vogliose (1972) is pontosan azt nyújtja, mint az akkoriban divatos decamerotico filmek. Nem olyan gazdag, nem olyan elementáris hatású, mint Pasolini Dekameronja, de pikáns és szellemes szexvígjátéknak teljesen jó. A Emanuelle e Françoise (Le sorelline)-t szintén Teakbois ajánlotta, és sztori szintjén jobb is, mint az A-kategóriába sorolt Emmanuelle. Sajnos a hősnő viszont számomra nem volt annyira vonzó, mint Sylvia Kristel, de amúgy a film tényleg rendben volt a maga nemében. És az általad is említett apácapornó, a Borowczyk ihletésére készült Immagini di un convento. Ebben is éreztem még, hogy a direktor inog művészet és kommersz között, és hogy anyagiak híján favorizálja inkább az utóbbit. Tagadhatatlan nunsploitation, de a jobbik fajtából.

Meggyőződésem, hogy szerintem három hasonló D'Amato-filmet láttam, amelyben a többször felhasznált jelenet egy kietlen tengerparton játszódott. Ugyanazt a hölgyet gyömöszölte ugyanaz a fickó, ugyanabból a kameraállásból, bár azt hiszem, az egyik film esetében a jelenet java a Deleted Scenes szekcióban volt a DVD-n. Hogy egyébként D'Amato mennyire fantáziátlanná vált, azt számomra épp a Tinto Brass ihletésére született filmjei bizonyítják, pedig, ugyebár, Brass sem volt egy Federico Fellini. D'Amato Caligulájáról az jutott eszembe, amikor én egy régi, rossz lepedőbe bújtam egy gimis színjátszó köri előadáson, és az volt a tóga. Kb. ezt a mentalitást tükrözték számomra a film díszletei és jelmezei is, amit a jó direktor, gondolom, a szex- és egyéb explicit jelenetekben való elmélyedéssel próbált pótolni. De még kiábrándítóbb volt a Paprika remake-je, ahol bizonyos jelenetekben még a kamera is lecövekel, míg a szereplők koitálnak, és feltételezem, az operatőr olyankor kiment elszívni egy cigit. :)

Azt hiszem, Viscontival is ugyanaz a helyzet nálam, mint Pasolinivel, Fellinivel vagy épp Andrzej Wajdával volt. Megnéztem azt a filmjét, amelyik különösen megragadott (ez Visconti esetében az Elátkozottak volt), és az olyan volt, mintha egy kulcsot kaptam volna hozzá, mert onnantól kezdve nyitottá váltam a filmjeire, érteni akartam őket, utána olvastam egy-egy témának, ha kellett, vagy épp elolvastam az irodalmi alapművet. Számomra mindegyik komplex élményt jelent, bár kétségtelen, hogy manapság ez a fajta filmkészítési mód, amelyen erősen érződik a direktor színházi háttere is, nem korszerű. Engem viszont mindig magába szippant filmjeinek a vizualitása, a színészek játéka. Lehet, ebben közrejátszik az is, hogy nem vagyok nagy színházba járó, és Viscontitól ezt az élményt film formájában megkapom. Teljesen előttem vannak a filmjei, a Ludwig téli jeleneteibe például annyira bele tudom élni magam, hogy szinte fázni kezdek a képernyő előtt. :) Ő egy unikum, abszolút megértem, hogy sokaknak ez nem jön be, de úgy érzem, gyakran és igazságtalanul mérik össze olyanokkal, akik egész egyszerűen nem az a súlycsoport. Megfordítva a korábbi gondolatmenetet, nem hiszem, hogy Visconti ne bírt volna mennyiségileg tetemes életművet összehozni, mint D'Amato, de úgy volt vele, hogy addig nem rendezett, amíg a minőségi munkához nem voltak meg a szükséges alapok. És a sok pénz olykor nagyobb kötöttséget jelentett, mint a pénz hiánya: ezt A párduc című filmje is bizonyítja, melyet az amerikai forgalmazó összevissza szabdalt, és csak jóval később, Visconti halála után jött ki a rendezői változat.

Teakbois 2021.03.22. 20:20:16

@aCCaTt0nE: Field64 szépen fel is sorolta a "legkomolyabb" D'Amato-műveket. Nekem a Fekete Emanuelle széria is nagy kedvencem, mivel úgy lettem retro film- és filmzene-rajongó, hogy kamaszként azt bámultam német műholdas csatornákon. D'Amato Caligula-filmje is sorra kerül majd egyszer e blogon, ugyanis Field kollégával ellentétben én igen erősnek érzem azt a filmet a nyilvánvaló olcsósága ellenére is (a címszereplő David Brandon alakítása sokkal jobban tetszett Malcolm McDowell szintén remek, bár kissé teátrális karakterformálásánál). Mellesleg több olyan alkotói interjút is olvastam a közelmúltban (például Lucio Fulcival készülteket), amelyből kiderül, hogy az olasz mozi "komoly" nagyjai elsősorban a kritikusoknak és a fesztiválszervezőknek, valamint a művészfilmeket akkoriban igen sok pénzzel támogató államnak köszönhették a karrierjüket, mert Olaszországban a bemutató után pár nappal ugyanúgy az ürességtől kongó termeknek vetítették a munkáikat, mint idehaza Jancsó műveit. Az olasz nézők abszolút habkönnyű vígjáték-pártiak voltak, nemzetközi forgalmazás terén pedig az olasz exploitation, bűnügyi és horrorfilmek toronymagasan verték a művészfilmeket. Minden idők legsikeresebb olasz filmje állítólag Umberto Lenzi Napoli violentája, egyetlen másik itáliai produkciót sem játszották annyiszor teltházzal az amerikai mozik, mint azt. (P. S.: D'Amato majdnem minden filmjét maga fényképezte, így aztán sosem volt "egykori operatőr".)

aCCaTt0nE 2021.03.23. 06:48:42

@Field64:

Őszönte (van ilyen szó? szóval ősszel általában) kapok nagy kedvet a gótikus horrorhoz. Eddig még nem láttam olyat, ami felérne Mario Bava és Roger Corman munkáihoz, nekem a Hammer horrorok is gyengék. Baváról csakis áradozni tudok, mert amellett, hogy megihlette magát Fellinit, legalább két brit rockzenekar is kezet csókolhat neki az ötletadásért.
De akkor be fogom iktatni a La morte ha sorriso all'assassinot.

Visconti nálam is erősen indított (Halál Velencében), szinte darabjaimra szedett, aztán ennek az atipikus darabnak a hangulatát kértem számon a többi filmjén. Az Elátkozottak kifejezetten az SA ábrázolása miatt érdekelt, ahogy a Ludwigban a címszereplő különösnek tartott viselkedése mögött húzódó valódi okok. Egyikben sem történt semmi, pedig a melegség témájáról legkésőbb a Ludwig idejére már lehetett volna explicitebben beszélni.

Teakbois 2021.03.23. 08:08:13

@aCCaTt0nE: Bava és Corman kapcsán igyekszem majd a kedvedben járni pár cikkel. :)

Field64 2021.03.23. 08:53:26

@aCCaTt0nE:

„Őszönte: van ilyen szó?”

Nem tudom, de nekem tetszik, nagyon költői. :)

Mario Bavát én is kedvelem. Pasolini kedvenc színésznője, Laura Betti például nagyon szeretett volna Bavával is dolgozni, és szerencsére ez az óhaj kölcsönös volt. Bava Betti kedvéért kicsit megnagyobbította a feleség szerepét A hentesbárd című filmjében, és A vér öblében is forgatott a színésznővel. Én nem vagyok oda annyira a horrorokért, mint amennyire divatos műfaj manapság, mert általam ismert többségük szerintem csak a gusztustalanságokban tobzódik, de Bava filmjei vizuálisan nagyon kidolgozott, míves munkák. D'Amato gótikus horrorja nem hozza azt a szintet, de a hangulata annak is megfogott.

Hát igen, Visconti német trilógiája. Az Elátkozottakban fedeztem fel magamnak Ingrid Thulint, Helmut Bergert, Helmut Griemet, Florinda Bolkant és Charlotte Ramplinget. Nagyon tetszett az egész film vizualitása, az irodalmi utalások, tetszett, hogy a film úgy színpadias, hogy az nem zavaró, ellentétben mondjuk a mai témámmal, a Macska a forró bádogtetőnnel. Az SA-orgia jelenete is nagyon tetszett, de igazából számomra az egész film ilyen jól megoldott jelenetekből áll. Pasolininek csak a film első fele tetszett – én nem vagyok ilyen szigorú, nekem a második fele is bejött.

A Halál Velencében meg a Ludwig szerintem szorosabban kötődnek egymáshoz, mint az Elátkozottakhoz, bár a „németség” mellett a homoszexualitás is közös vezérfonal. A Mann-adaptációról már mindent leírtam a Régi Idők Mozijában még megtalálható posztban, annál többet nemigen tudnék mondani róla. Az alaphelyzet nagyon kényes, jogosan vetődik fel a pedofília gyanúja, de ha az ember megnézi a filmet, szerintem rájön arra, hogy valójában egyáltalán nem arról szól, hogy egy vén pederaszta be akar cserkészni egy ártatlan fiúcskát. A Ludwig – bármilyen furcsán hangzik is ez – szerintem Ken Russell A zenerajongók című Csajkovszkij-filmjével rokon, amely a következő témám lenne vagy lesz, ebben még nem döntöttem, pedig az írással már a finisben vagyok. Mindkét film valahol azt próbálja megragadni, hogy a főhős szexuális identitása mennyire felőrli őt, és mindez mindkettőjük esetében az alkotás folyamatában csúcsosodik ki vagy csapódik le. Csajkovszkij csodálatos zenéket komponál, egy zenei mesevilágot (A hattyúk tava! A diótörő!) teremt, Ludwig (II. Lajos) pedig káprázatos kastélyokat építtet vadregényes tájakon, a maga mesevilágát teremtve meg. Mindketten a maguk világába zárkózva szigetelődtek el a „normális” világtól, amelyhez tartozni szerettek volna, és amelynek szabályait (még ha azok avultak voltak is) el kellett volna fogadniuk. Mindkét életút a halálba vezet, de ezt Russellnél a tőle megszokott barokkos-eksztatikus képsorok szimbolizálják, míg Viscontinál inkább a filmen eluralkodó halotti csönd, hideg hangulat válik meghatározóvá. Mindkét film nehezen befogadható, de a cselekmény szintjén Russellnél lényegesen több minden történik, mint Viscontinál. Az olasz rendezőnél érzelmi síkon történnek a dolgok (ebben Antonionival rokonítható), és ha erre a hullámhosszra ráhangolódik az ember, akkor szerintem ez se unalmas film. Ha majd fő téma lesz a MovieCopson, remélem, bővebben és érthetőbben ki tudom fejteni a gondolataimat róla. (És egy apróság, nekem is most jutott eszembe: Izabella Telezynska személyében közös szereplő is van. Russellnél Nagyezsda von Mecket játssza, Viscontinál Ludwig anyját.)

aCCaTt0nE 2021.03.26. 22:09:46

@Field64:

A törölt fórumtopicban talán szó volt róla, nem emlékszem: Aschenbach semmiképpen sem "vén pederaszta" vagy pedofil, hanem legfeljebb az efebofília híve. Ez nagyjából a klasszikus görög fiúideálra (a népnyelvben nyunyókákra :) ) izgulók vonzalmát jelenti, ami teljesen legális azokban az országokban, ahol 14-15 év a beleegyezési korhatár. (Bár az újonnan előkerülő visszaélések miatt nem csodálnám, ha ez szigorodna.) Tadzio a tinédzser-éveiben van, Björn Andrésen 15 éves volt a forgatáskor. Ebből kiindulva nyugodtan lehet a Halál Velencébent egy homoszexualitását későn felfedező középkorú férfi halálos útkereséseként értelmezni. Nyilván úgy, hogy közben a művészetelméleti kérdések is megjelennek, de szerintem azok csak ürügyet, kiindulópontot szolgáltattak Aschenbach coming outjához.

Russell művészportréira érdekes módon nem emlékszem. Lehet, hogy azért, mert az én lappangó időszakomban még nem tudtam olvasni a jeleket, amiket kellett volna, ezért nem is értettem a filmeket. A Lisztománia kivétel, azt jó későn láttam, amikor már nagyon fogékony voltam a campre. Érdekes-érdemes lenne megnézni őket megint, friss élményt jelentenének.

A leírtak után erősen gondolkodom a hétvégi Ludwig-ismétlésen. Egyedül az riaszt el, hogy a legjobb minőségű release, amit találtam, 4 óra hosszás (elvileg ez már a restaurálás utáni játékidő). Ez épp csak egy órával kevesebb a tévésorozatnál, amit láttam, és borzasztóan untam.

Field64 2021.03.26. 22:40:25

@aCCaTt0nE:

Visconti szerintem nem Mannt akarta illusztrálni, hanem a kisregény ürügyén önportrét alkotott. Aschenbach végső soron a rendező alteregója, mert Visconti, ha nem is a tizenéves fiúcskákat hajkurászta a valóságban, de a nála jóval fiatalabb férfiak társaságát, szerelmét kereste. Visconti kapcsolata Delonnal vagy Helmut Bergerrel szerintem sokkal inkább apa-fiú, mester és tanítvány viszony volt, a szexuális háttere kevésbé érdekes (legalábbis számomra). Delon és Berger – bár egymást ki nem állhatják – is elsősorban arról beszéltek, hogy stílust, műveltséget, eleganciát tanultak Viscontitól, és nem egy perverz öregembert láttak benne. A direktor szerintem a pártfogoltjaiban leginkább önmagát, saját fiatalkori énjét kereste és találta meg, fellengzősen és irodalmiasan azt mondanám, ő is az ifjúság édes madarát hajszolta. Persze lehet, hogy rettenetesen naiv vagyok ezekben a dolgokban. :)

Ha a Ludwigról először és kizárólag a borzasztó unalom jut eszedbe, akkor szerintem nem érdemes a rövidebb verzióval se próbálkoznod, mert az sem pörgősebb. Ez tényleg egy hangulatfilm: vagy ráhangolódsz az érzelmi hullámhosszra és a látványvilágra, és akkor szinte észrevétlenül telik az idő, vagy halálra unod magad.

A készülő posztom miatt újranéztem a Csajkovszkij-filmet, és nyilván majd újranézem a többi Russell-filmet is, ha majd azok kerülnek sorra. Most is tetszett a film, más rétegeit láttam meg, mint először. Az viszont biztos, hogy mégsem ez lesz a következő posztom. Az utolsó három szövegem (Waterloo, Halál a Níluson, Macska a forró bádogtetőn) elég gyengén muzsikált, igazából a kedvem és a lelkesedésem se a régi, szóval rászántam magam arra a koncepcióra, amely pár hete eszembe jutott. Vagyis a MovieCopson én már csak mini életrajzokat teszek majd közzé egy-egy évfordulós művészről, és a hosszabb írásaim a Régi Idők Mozija Archívumban jelennek csak meg. Jövő héttől indul be ez a rendszer. A Csajkovszkij-cikk is majd ott lesz, de előrébb veszem a Törzsvendéget, amely régi adósságom, bár nem biztos, hogy tartani tudom vele az utoljára beígért április 5-i határidőt. De max. 1 hetet csúszok vele, mert már annyira a befejezés határán állok. Igazából az a bajom, hogy mire befejezem a napi home office-t, ami zömmel szintén a pc-nél zajlik, már nem mindig van kedvem maszek alapon itt ülni még plusz 1-2 órát, hogy filmismertetőket pötyögjek. :)

aCCaTt0nE 2021.03.27. 04:08:17

@Field64:

Én sem gondolom, hogy Mann-illusztráció lenne a film, hanem inkább annak továbbgondolása egy fokkal. Ha jól emlékszem, Mann-nál elő sem kerül az azonos nemű vonzalom tudományos neve, sem annak szinonimái, pedig akkorra Kertbeny már rég megalkotta, köztudatba került a "homoszexuális" kifejezés. A regény után 7 évvel megszületik az első mainstreamnek mondható melegfilm a Weimari Köztársaság idején a nagyszerű Konrad Weidt főszereplésével. Fél évszázaddal később Visconti sem mondja ki, miről van szó. Éppen a határán van, de csak sugallja.
Nekem cselekményszintre lecsupaszítva a Halál Velencében egy stalker története. Nem a Tarkovszkij-féle Sztalkeré, de nem is az ellenpéldáé, amit manapság a netes szlengben jelent.
Egyfajta leskelődő, aki megpróbálja felhívni magára a fiatalabb idol figyelmét, de minden akciója kudarcba fullad, viszont az erkölcsisége visszatartja attól, hogy nyilvánvalóvá tegye a vonzalmát. Egyfajta tragikus "hős". Visconti a csupasz cselekmény mélyebb queer-olvasatában az elegáns stílusát felhasználva próbálta meg finom, alig észrevehető eszközökkel becserkészni az idolizált színész-szerelmeit, akik nem vették a jeleket, nem mutattak felé érdeklődést.
Nem hiszem, hogy a rendezőóriásnak nem akadt volna minden napra egy falat a terítékére. De a nemes vad más megközelítést kíván.
Azt hiszem, nem voltam píszí.

gigabursch 2021.08.20. 18:41:12

Végre megtudtam a teljes gyökeréig, hogy mi a különbség a MM és M között.

Az utolsó bekezdés csattanós annyira aranyos. Vajon apuka nem akart volna egy autogramot? ;-)

@aCCaTt0nE:
Talán az 'őszönként' szó lenne a megfelelő.
Az biztos létezik.
Bár ez a te szabad is tetszik.
süti beállítások módosítása