Louise Saitta, a szemrevaló orvostanhallgató alaposan összevész egyetemi oktatójával, George Tracer professzorral, bár mindebből semmit sem hallunk, a szavaikat ugyanis elnyomja a forgalom zaja és a főcímzene. A Montréalban lakó lány ezután keres egy telefonfülkét, és felhívja bátyja munkahelyét, az ottawai rendőrséget, ahol Tony Saitta a város legrátartibb zsarukapitányaként teljesít szolgálatot. Mivel Tony épp nagyban üldöz pár bankrablót, nem jön létre a testvéri beszélgetés, úgyhogy Louise inkább exbarátjához, Fredhez fordul tanácsért azt illetően, hogyan babráljon ki bosszúból szeretőjével: George és Louise ugyanis rendszeresen összegyűrik együtt a lepedőt, ám a jóhírét féltő tanerő szakítani szeretne készséges diákjával.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Még aznap este a feleségével vacsorázni készülő Tracert telefonhívás zaklatja fel: Margie Cohn, Louise egyik barátnője van a vonal másik végén, és sürgeti, hogy azonnal rohanjon az épp zajló egyetemi buli helyszínére, Louise ugyanis rosszullétre panaszkodott, majd elájult. Tracer kelletlenül megjelenik a megadott címen, ám miután megitat egy enyhe stimulánst Louise-szal, rájön, hogy csúnya tréfa áldozatává vált: lapátra tett szeretője mosolyogva pattan fel a kanapéról, Fred pedig szintén gúnyos mosollyal konstatálja, hogy a revansjavaslata sikeresen megvalósult. Louise közli George Tracerrel, hogy csupán szimulált, majd indítványozza, hogy az átvert doki is csatlakozzon a partizókhoz. Néhány perc múlva azonban Louise valóban összeesik, sőt Tracer minden erőfeszítése ellenére meg is hal.
Tony Saitta egyik bankrablást akadályozza meg a másik után…
… közben viszont húga, Louise, rejtélyes módon elhalálozik
Miután tudomást szerez a viszonyukról, Tony Saitta szent meggyőződésként vallja, hogy csakis Tracer mérgezhette meg a húgát, és összehoz neki egy vizsgálati fogságot. Az ügy azonban nemsokára elkezd bonyolódni: Tony meglátogatja Louise legjobb barátnőjét, a vak és kedves Julie Fostert, akinek a lakásán számos, a húgát ábrázoló fotót talál. Az egyiken Louise egy nyakláncot visel, amelynek Tony egészen addig nem tulajdonít különösebb jelentőséget, amíg valaki meg nem öl egy kóbor transzvesztitát, akinek a holmijai közt a rend marcona védelmezője ráakad még egy nyakláncos képre Louise-ról − a travi levagdosta a fotó széleit, hogy csak Louise nyaka és az ékszer látszódjon rajta. Pár nappal később valaki betör Julie lakásába, és majdnem a lány vesztét okozza – Julie-nak (érthető okból) sajnos nem áll módjában személyleírást adni az illetőről. Tonyban kétségek támadnak Tracer bűnösségét illetően, és elhatározza, hogy a maga rendhagyó módszerével találja meg a testvére gyilkosát. Hamarosan hullák és alaposan összevert kétes alakok szegélyezik az úját, amelynek végén olyasmiről fog értesülni, amit sosem szeretett volna hallani.
„Elkezdesz végre dalolni, jómadár, vagy tegyem fel még egyszer a kérdést?”
Az 1970-es évtizedben az USA és Európa nagyvárosaiban sokkal rosszabb volt a közbiztonság, mint manapság, ezért aztán számos állampolgár ábrándozott olyan megállíthatatlan zsarukról, akik töltényt és az öklüket nem kímélve regulázzák meg a szervezett bűnözés éllovasait. Eme tény a filmkészítők fantáziáját is beindította, így születhetett meg a morózus, a kíméletet és polkorrektséget hírből sem ismerő nyomozó mozgóképes prototípusa, Harry Callahan, azaz Piszkos (Dirty) Harry, aki a westernsztár Clint Eastwood alakítása és összesen öt mozifilm révén vált ikonikus figurává. Amikor egy amerikai termék világsikert hoz, arra a nemzetközi filmgyártás legfőbb utánzói is felkapják a fejüket, úgyhogy Piszkos Harry klónjai igen hamar elárasztották az autós- és külvárosi mozikat.
Louise nyakláncának a bűnügy(ek) megoldásához is lesz némi köze
Olasz felségterületen két Tarantino-kedvenc, a vizespólós szépségversenyekben is érdekelt Umberto Lenzi és a Franco Nerót cápavadásszá varázsoló Enzo G. Castellari gyártotta sorra az eastwoodi ihletésű zsarufilmeket, az első számú Piszkos Harry-ikertesót azonban nem nekik, hanem Alberto De Martinónak (1929. június 12. – 2015. június 2.) sikerült megteremtenie. A római születésű rendezőt sminkes édesapja vezette be a filmvilágba, ahol először gyerekszínészként, majd szinkronrendezőként érvényesült (az olasz filmeket hosszú évtizedeken át utószinkronizálták a helyi stúdiókban, számos talján sztár szinte sosem a saját hangján szólalt meg a végtermékben). De Martino irányította Federico Fellini Az édes életének (La dolce vita, 1960) szinkronmunkálatait is, és közben összebarátkozott a mesterrel, aki aztán beajánlotta egy filmrendezői feladatra. Pár év alatt De Martino lett az olasz mozi egyik legtehetségesebb utánzója, aki ugyanúgy képes volt minőségi módon „koppintani” A keresztapát, mint Az ördögűzőt vagy az Óment. Anyagilag az 1974-es ördögűzős utánérzésével (L’anticristo / The Antichrist) járt a legjobban: erre az amerikai premierje után egy héten át többen váltottak jegyet, mint egy évvel később (és ugyanennyi idő alatt) Steven Spielberg Cápájára.
Stuart Whitman, azaz Tony Saitta, a faltörő kos gyengédségű zsaru
De Martino olasz-kanadai koprodukcióban és teljes egészében Montréalban, valamint Ottawában forgatott, angol nyelvterületen Blazing Magnum címmel forgalmazott bűnügyi agymenésének Harry Callahanjét Tony Saittának hívták, és a szúrós tekintetű Clint Eastwood helyett a borízű hangú Stuart Whitman (Fekete Emanuelle Venezuelában + Gyilkos macskanő Egyiptomból + Naiv hippilány a kannibál házában) játszotta. A talpig macsó Whitmant Oscar-díjra jelölték egy bűnbánó pedofil megformálásáért az 1961-es The Mark (A szégyenbélyeg) című dráma kapcsán, ám a heves indulatokat kiváltó filmre irányuló figyelem kikezdte a karrierjét, és a jelölése végül többet ártott neki, mint használt. Az A-kategória kapui bezárultak előtte, és kénytelen volt a B-filmek egyik leggyakrabban foglalkoztatott színészévé válni. Whitman Saittája ugyanolyan kérlelhetetlen és gépiesen erőszakos, mint Eastwood Callahanje: ironikus módon az esetek többségében nem letartóztatási szándékkal kel útra, csupán feltenni néhány kérdést, a nap végére azonban a fél város és számos ember is romokban hever a kíváncsi természetének köszönhetően. A rendező visszaemlékezése szerint Whitman elsősorban azért vállalta el a szerepet, mert nem sokkal korábban viszonyt kezdett egy házas amerikai asszonnyal, akinek a férje megfenyegette, hogy elteszi láb alól, úgyhogy a színésznek kapóra jött a kanadai forgatás, amely alatt odahaza lehiggadtak a kedélyek.
Ned Matthews őrmester szerepében a mindig megbízható John Saxon
A mellékszereplőkre sem lehet panasz, a zsánerfilmes univerzum tapasztalt „játékosai” közül kerültek ki mindannyian. A később Meat Loaf sztriptíztáncosnőjének prémeket gyűjtő John Saxon ezúttal Ned Matthews rendőrőrmester bőré bújt és megelégedett a másodhegedűsi tennivalókkal; csupán „fejbólintója” Stuart Whitman Tony Saittájának.
Prof. George Tracer (Martin Landau) bájital helyett bajitalt kever… Vagy mégsem?
A gyilkosság gyanújába keveredő és cseppet sem rokonszenves orvost, George Tracert Martin Landau formálta meg, akit a hazai nézők az Alfa holdbázis (Space: 1999, 1975 – 1977), című közkedvelt sci-fi sorozat John Koenig parancsnokaként ismerhetnek, valamint az Ed Wood című életrajzi filmből, amelyben a magyar vámpírkirályt, Lugosi Bélát játszotta, méghozzá úgy, hogy a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscarral ismerték el a teljesítményét.
Carole Laure a bátyját elérni képtelen Louise Saittaként…
… és a La Tête de Normande St-Onge című francia nyelvű kanadai dráma saját fantáziavilágába menekülő főszereplőjeként
Tony Saitta a film elején elhalálozó húgát, Louise-t a népszerű kanadai popénekesnő, Carole Laure játszotta, aki Dušan Makavejev művész-botrányfilmjének, a Sweet Movie-nak a forgatását azért hagyta ott, mert besokallt, amikor az egyik statiszta farkát az arcához kellett érintenie a kamera „mindent látó szeme” előtt. 1981-ben felbukkant a Menekülés a győzelembe (Escape To Victory) című, Magyarországon forgatott focis-háborús drámában, amely egy magyar klasszikus, a Két félidő a pokolban amerikai remake-je Michael Caine és Sylvester Stallone főszereplésével.
Tisa Farrow a gyámoltalan Julie Fosterként…
… és a Some Call It Loving című 1973-as amerikai drámában, amelyben a Jézusként és erotikus filmek rendezőjeként egyaránt meggyőző Zalman King partnere volt
Lousie Saitta legjobb és vak barátnőjét Woody Allen exkedvesének húga, a Playboy magazin számára is kitárulkozó Tisa Farrow alakította, ami néhány éven át az olasz zsánerfilmesek egyik kedvence volt.
Gayle Hunnicutt, azaz a titkolózó Margie Cohn
Margie Cohnt, Louise egy másik barátnőjét Gayle Hunnicutt (Az ördög házának legendája, Skorpió, Kémek csatája) amerikai színésznő játszotta, aki a Michelangelo Antonioni rendezte kult-művészfilm, a 1966-os Nagyítás brit sztárjának, David Hemmingsnek (Nagyítás helyett nagy ivás és rock) volt a felesége.
Roncsderbi Massaccesi-féle tálalásban
A kiváló érzékkel összeválogatott szereplőgárda és Alberto De Martino feszes tempót diktáló rendező stílusa mellett a Blazing Magnum legfőbb erőssége az elsőrangú operatőri munka, amelyért nem más felelt, mint a Fekete Emanuelle erotikus franchise-zal legendássá vált Aristide Massaccesi (alias Joe D’Amato), akinek magyar kastélyokban forgatott pornós életműve sem elhanyagolandó. Aki korábban úgy gondolta, hogy a direktorként is aktív jó öreg „Joe bácsi” csak akkor állt a helyzet magaslatán, ha pucér nőket vagy olcsó horrorfilmeket kellett fényképeznie, azt méretes meglepetés érheti a Blazing Magnum kapcsán; Massaccesi/D’Amato ugyanis akkor sem vallott szégyent, ha vérbeli akciókrimit kellett rögzítenie, sőt: a látottak alapján az amerikaiak nyugodtan rábízhatták volna bármelyik Piszkos Harry-film operatőri feladatait is. A provokatív és perverz zsánerfilmek olasz királya Alberto De Martino művének készítése közben ismerkedett meg Tisa Farrow-val, aki aztán főszerepet játszott 1980-as kannibál-horrorjában, a gyomorforgatóan emlékezetes Antropophagus-ban.
„Nos, Tony, úgy néz ki, hogy ki kell faggatnunk pár transzszexuálist.”
„Semmi gond, Ned, megoldom egyedül. Mindig is szót értettem meleg polgártársainkkal.”
„Üdv, Hamupipőkék! Hogy ityeg a fityegőtök?”
„Nem kedveljük a nyers hetero modort.”
„A sértő hangnemért most szépen kidekoráljuk az arcodat, nagyfiú.”
„De előtte keresztüldobunk a csukott üvegajtón!”
„Én meg cserébe az ablakaitokkal ismertetlek meg közelebbről titeket.”
„Ne akard, hogy beléd döfjem a hajsütővasamat, te rohadék!”
„Nem akarom, úgyhogy inkább én döföm beléd.”
„Egyébként elfelejtettem mondani, hogy zsaru vagyok. Csak feltennék pár kérdést…”
A Blazing Magnum három jelenetét különösen sokat emlegetik a zsánerfilmek rajongói. Ezek közül a legmeghökkentőbb egyértelműen „a travik eltángálása”: Saitta kapitány a transzvesztita hulla előkerülése után elindul kikérdezni a helyi nőnek öltöző férfiak krémjét, ám ahelyett, hogy barátságosan érdeklődne a hogylétük felől, rögvest lekezelő hangnemet üt meg, ezért a kisminkelt lányfiúk úgy döntenek, hogy ők meg őt ütik meg. Saitta végül tökönrúgásokkal és ökölcsapásokkal gyűri le a túlerőt, és a bunyó hevében feldug egy forró hajsütővasat az egyik támadója alfelébe… majd kellemesen elcseveg az utolsó talpon maradó travival.
Autós üldözés a javából
A második fénypont egy 8 perces, A francia kapcsolat vagy akár a San Franciscó-i zsaru hasonló pillanataival vetekedő autós üldözés, amely egyrészt Aristide Massaccesi remek kameramunkájának, másrészt az első számú francia autós kaszkadőr-koordinátor, Rémy Julienne „roncsderbi-koreográfiájának” köszönhetően tett szert hírnévre. A végén, amikor üldöző és üldözött egyaránt előkászálódik a járgánya maradéka alól, természetesen kiderül, hogy Tony Saitta ezúttal is csupán kérdezni akart valamit.
„Ez ám a tökéletes célpont! Remélem, nem zajlik jelentős gyalogosforgalom alattunk.”
A harmadik ikonikus jelenetben Töltényes Tony előrántja a 44-es Magnumját, és addig lő vele egy helikoptert, amíg a masina – benne Louise és a többiek gyilkosával – le nem zuhan… Az, hogy akár a járókelők fejére is pottyanhatott volna, részletkérdés, és bár a hirtelen haragú rendőrkapitány szeret kérdezősködni, részletkérdésekre sosem pazarolja a drága idejét.
„Csak megfejtjük előbb-utóbb a nyakék rejtélyét, Julie…”
A Charlie szexi angyalát életveszélybe sodró Ted Post által rendezett második Piszkos Harry-filmet, A Magnum erejét (Magnum Force, 1973) Una 44 magnum per l'ispettore Callahan (Egy 44-es Magnum Callahan felügyelőnek) címmel vetítették az olasz mozik. Ezért aztán De Martino alkotásának producerei a divathullámot meglovagolva Una Magnum special per Tony Saitta (Egy Magnum külön Tony Saitta számára) címmel dobták piacra terméküket Itáliában, amelyet a britek Blazing Magnum (Tüzelő Magnum), az amerikaiak és a kanadaiak viszont a hitchcocki thrillert sejtető és teljesen tévútra terelő Shadows In An Empty Room (Árnyak egy üres szobában) címmel láthattak. A film forgatókönyvét két mocskos fantáziájú olasz exploitation veterán, Vincenzo Mannino (Phantom Of Death, Murder Rock, The Last Shark) és Gianfranco Clerici (Don't Torture A Duckling, The New York Ripper, Cannibal Holocaust) írta, úgyhogy nem véletlenül szerepelnek benne hajmeresztően antipolkorrekt szituációk. Akik már kívülről fújják Clint Eastwood összes Piszkos Harry-s aranyköpését, azok tegyenek próbát a Blazing Magnum-mal is: pont nekik valóan dördül el benne az impozáns mordály.
„Ha nem hiszed el, hogy ugyanolyan tökös vagyok, mint Clint Eastwood, nézd csak meg a filmemet!”
Ráadás:
A film zenéjét a Tarantino Kill Bill-jeiben újrahasznosított Armando Trovajoli (Mennyire szerettük egymást, Csúfak és gonoszak, A pap felesége) szerezte, aki ezúttal egy különösen megkapó, jazz és funk rockos fő motívummal ajándékozta meg hallgatóit.
